A professzor a csillaghajó fedélzetén a gondolataival játszadozott, egyféle elméleti lego gyanánt. Volt ideje, az idő semmiben nem akadályozta, így egykori szülővárosára fordította figyelmét, a speciális kamerarendszer mindent megmutatott, még azt is amit nem kellet volna.
Sötét város, ez volt a metropolis elnevezése, s ma már messze nem szolgált rá kétes megnevezésére, az történelem már csak így felejtette, miként a reggel a nyálkás ködpamacsokat. -Hátradőlt, a képernyők számtalan jelenetbe kezdtek, a férfi pedig élvezte a kabin pasztell színeit, valahogy sterilnek, tisztának érezve magát, legalábbis a lenti színkavalkádhoz képest. Tulajdonképpen élvezte a pillanatot, élvezte a város tereinek, utcáinak történéseit, élvezte azt hogy létezik és e város mely egykor sikert és hírnevet ígért számára, immár elhomályosodva éppen csak derengett bűntől megfertőzött múltja. Igen, a jelen a lényeg, habár az évszám elégé furcsa, hiszen nem egyezett hajón kijelzett idővel, talán nem volt jelentősége, gépi hiba, meg ugye a jelen a mérvadó mert hát abból születik a jövő. -Egyszerű gondolat volt, sok ember köpte e szavakat, hittel vagy éppen propagandától vezérelv, de a professzor esetében, lehet volt valóságalapja, mint az istennek akarata.
-Szép! mosolyodott el a tudós, egy körmenetet fedezve fel, Chenia istennő bölcs papnői vezetésével, a reggel valahogy e nap mozgalmasnak ígérkezett. -Hatalmas zászlók voltak, hatalmas orr-t lebegtetve, egyféle intésként az embereknek, a hazugság, nem bőség csupán egy plusz bőrönd mely utat enged a pokol kikövezett kapuja felé. Érdekes volt, miként a antigravitációs hengerbe lebegő molekula kocka, amely inkább tűnt zselatinnak, mint intelligens létformának, pedig az volt. No nem egy találmány, inkább egy találás következménye, nem szavakat hanem tudást adva a professzornak, aki olykor furcsa mosolyt engedett meg magának, nem pillantva a zöldes valamire, inkább csak gondolva rá.
"ha a tudást üvegbe zárnánk, talán jobb lenne a világ, csak egyszerű lények lehetnénk, érdekek helyet csak az ösztönöknek engedelmeskedve."
Az idő komótosan mozgott, az űrhajó álcája tökéletesnek bizonyult a képek pedig a mindennapi élet töredékeit mutatták, színházi kiselőadásnak, házimozinak tűnve a férfi számára.
-Negyvennégyes tér! adta az utasítást Labron professzor, valami belső késztetéstől vezérelve az egykor véres harcoknak helyet biztosított térre érezve késztetést, isteni sugallatot , vagy csak a magány kínjától vezérelten. -A tér hatalmas volt, két külön parknak is helyet adva. Az egyiken a lerombolt múlt mesterséges töredékei meséltek a régi korokról, falak, ajtónyílások, oszlopok képében, míg a másikon gyönyörű virágágyásoktól körülölelten egy bölcs férfi hatalmas szobra emelkedett, a halhatatlanságot tükrözve.
-De hisz én vagyok!? ismerte fel a szoborba önmagát a férfi, s bár tett dolgokat, abban biztos volt, a világmindenség ezen pontján nem avatkozott úgy be az események sodrásába, hogy szobor lett volna a jutalma.
-Igen, ez ön. szólott a fedélzeti komputer vagy esetleg a lebegő zselés idegen(?) annyira zavaros volt a pillanat, hogy a férfi azt sem tudta, mit hova is rakjon elméjében, s mikor a szobor előtt álló kislányt is észrevette, teljes kavarodás vette át a helyet agyában, érzelmek és tudás kezdtek ádáz harcot, okkal és ok nélkül egyszerre.
-A lányom??? hüledezett a professzor, az adatok mondatták e hitetlenkedő megállapítást, hiszen nem emlékezett Sötét városba töltött keserédes éveiből semmi romantikára, de még annak árnyékára sem...
A dolgok teljes káoszt eredményeztek, kezdett minden szétcsúszni érthetetlenné változni, miközben ujjai felfeszítették a biztonsági védőfedelet és a nagy piros gomb felé közeledtek, nukleáris bombázás készítve elő. Ez nem ő volt, s bár utálta régvolt szülővárosát, soha nem kívánt a megsemmisítését, pláne nem a saját keze által.
-Mi történik!!! hüledezett a férfi, immár akarattal nézve a hengerbe lebegő idegen létformára, minden mozdulatát neki tulajdonítva, egyféle bosszú gyanánt a sok tudásért cserében.
-Ön nukleáris csapást kíván mérni ezen planéta egy bizonyos városára. közölte tárgyilagosan a komputer, a gépet nem igen vezérelték érzelmek, és talán a lebegő idegent sem.
Lecsapott, a gomb benyomódott és egy mindent törölni készülő hagyományos értelembe atombomba indult útjára, tűzet, és óraleállást eredményezve másodperceken belül.
-NEEEE!!! ordított Labron, ám semmi nem változott, néhány pillanatig, aztán a képek megremegtek, vöröslő tűzvihar keletkezett és egy totálképen jól látszott, hogy egy hatalmas gombafelhő emelkedett az ég felé, eltakarva, beborítva az egész várost, talán mindörökre...
Epilógus
-Miért miért! acsarkodott a férfi, talán már túllépve az őrület határán, mikor egész teste megrázkódott és testét valami ködszerű hagyta el, pillanatok alatt az amorfból a tudós tükörképét mutatva.
-Emlékszel mit mondtál mikor megkérdeztem mit adnál a hírnévé? szólalt meg az áttetsző másolat, talán kicsit gunyorosan, talán savanyúan.
-Azt hogy mindent. nyögte a téboly határán lévő férfi a szétvert kabin romjai közepette.
-Hát itt a lehetőség, a mindent elvettem, most rajtad áll, hogy hogyan teszed magad igazán híressé, az idő neked dolgozik. mosolyodott el a nem fizikai klón, majd mintha csak egy huzat született volna, szertefoszlott, ráébresztve a professzort, hogy saját egojával társalgott és saját egoja, nem az idegen létforma vezérelte kezét, hogy egy várost eltöröljön a föld színéről, talán mindörökre...azaz nem! Ez a hajó és az idegen barátja talán képes az időt visszavetni abba a bizonyos végzetes pillanatba és akkor valóban hős lesz, valóban híres még ha senki sem fogja megtudni...
