Démonvadász / Múltba lépve 1 képsor /

 Egyedül álltam a tízszintes épület tetején. Az antennák, homorú torzok az égtől reméltek csodát. A tetőfeljáró lemezajtaja némán ásított, vendég érkezését sejtette, hogy mit remélt, nem igen érdekelt.
 Az igazság az, sosem szerettem a várakozást és sosem, ha a démon az alkonyt választja a találkozás idejéül. -Persze nem tudta, hogy egy vadász várakozik rá, az információk legalábbis így szóltak, s ha már feljön a tetőre, egy ötéves kislány vérére szomjazva, hát némi meglepetésbe részesítem, itt a pokol sokadik dimenziójába, mely csupán egy aspektusa annak amit, mi valóságnak tartunk, hosszú...
 A lány itt volt, az ajtótól a legtávolabb, természetesen elkábítva és a két pont között magam várakoztam, fekete köpenyem alatt érezve a testemhez fonódott könnyű vértezett idegvégződéseit, ösztöneit, helyzet véleményezéseit, és bár az első percek fájnak, mikor az MI fullánkjai testembe fúródnak, hogy az idegpályák az idegpályákkal egyesülve, egy ideális védelmi/támadó egységet alkossanak, a sokadik percek után, szinte teljesen egyek voltunk.
 A nevemen tűnődtem, a felhők közömbösek és lassan oldalazva haladók. Tűnődtem, de tudtam, itt nem a név a rang dönti el egy történet sorsát, itt a pillanatok döntenek, és még a plazmavetőm sem a biztosítás, igaz a dögök zömét 50 évre kiüti, de a végső áldás szenteltvíz a pofájukba, az végleg hazavágja a mocskokat.
 Csináltam nem egyszer, robbant is az arcomba a bestiák testrészei, bűzlő belsőségei, de ez is a munka része, ez is az Úr rendelése.
-Éreztem! a pokolfajzat közeledett, a képességem remegtette az elmém, a kezeim a fegyverem szorítva célra tartottam.
 Előlépett, egy nyúlánk, atlétát és melegítőt viselő barna férfi testében, szemeiben a gonosz vigyorával. Jóval magasabb volt, mint én, még kosaras is lehetett volna. Arcán többnapos borosta, testéből az áporodottság áradt.
-Helló. szóltam,igazából csak, hogy legyen valami, mindig szerettem az ilyet, miközben a lemezajtó döngve záródott, na ez a képességem volt, nem kívántam futkosni a patkány után.
-Ostoba. fújtatta a démon szemeivel a lányt kereste, miközben nem kerülte el figyelmét a plazmavető és az is megérhetett rothadó elméjében, hogy ez egy egyszerű menet lészen, esélye nulla számára, képességei inaktívak, nem oly rég túlfeszítette, amúgy sem jelentűs erejét.
-Jó éjt! mondtam és lőttem! kitérni nem bírt, próbált mozdulni, de ez nem egy mátrix film és ő csak egy kezdő alapdémonként, még a gondolat tört része alatt a feje szétloccsant, szó szerint zömébe elpárologva, még a torzóból kitörni készülő vért is elzárta a plazma hője, vér nem igen volt.
 Még tántorgott, kezei kaparásztak a levegőbe és a szív még vert, fel sem fogva elveszett a vezérlés. De az idő telt és a test eldőlt, ez a démon egy jó pár évtizedre kiütve. -Ennyi volt a parancs, a lány fel fog cseperedni és e démonoktól jóval jobban megterhelt világ egyik legnagyobb démonvadásza lészen, a bíboros legalábbis így mondta.
 Nem számított, a feladat könnyen és zökkenőmentesen sikeredett, már csak egy dolgom volt, a fej nélküli testhez léptem és egy apró kis kulcsból haloványan foszforeszkáló folyadékot öntöttem a maradványra, mely anyag azonnal reakcióba lépve a formával, néhány perc alatt eltüntette és én koncentrálva, a világ kifordult, a gyomrom megrándult, az agyamba extázis tombolt és tért és időt váltva, hazafelé indultam a köztes tér őrületébe...

...a szél feltámadt, a tízemeletes-ház tetőfeljárójának ajtaja, lassan, kicsit nyikorogva feltárult, úgy ásítozott, mint mikor a démonvadász megérkezett és Amy sajgó fejjel, immár az este szürkületében azt sem tudta mi történhetett vele. Ám azt tudta, éjszakára haza kell térni, éjszaka a démonok a urak a városokba, csak a zárt ajtó és a szent jel oltalmaz minden egyes halandót. Így hát nem ragozva a furcsa helyzetét, feltápászkodott és rohanni kezdett, már szóltak a város kürtjei, jelezve fél óra és aki a szabadba talál az éj, még az őrjáratozók sem biztos, hogy meg tudják menteni, meg aztán, mindenűt ők sem lehetnek ott...   

Démonvadász

 Egész életemben démonokra vadásztam, ironikus de mire elszállt felettem az idő, rákellet jönnöm én magam vagyok az egyik démon. Persze az elején még hittem, saját kis szent küldetésében és így abban is, hogy jó vagyok a jó oldalon.
 Nem tudom, naivság volt e azt képzelnem, hogy minden egyes legyőzött démon után, jobb és tisztább leszek. A világ talán, de mivel hasonlót a hasonlóval kezelünk, immár vénen logikusnak tűnt a végkifejlet, már mint, hogy azzá válunk amire vadászunk...

 Sok vért láttam, sokszor hánytam is az undortól, még a démoni lényeket is elborzasztva, ám az idő átalakítót, miként minden változik, hisz az állandóság nem létezik, az univerzum a mozgáson alapul, és ez öröktől tartva vélhetőn a nagy összeomlásig tartani is fog.
 De miközben hívásra, tettem amit elvártak tőlem és amit magam is magától érthetőnek tartottam, már csak a képességeim végett is... persze minden vadász képességekkel rendelkezik, másként nem is menne a harc a gonosz ellen, a gonosz dimenzióiban.
Mindegy, a lényeg, minden más volt régen, mint most, és ez alól magam sem voltam kivétel. Nem lehettem kivétel, bevállaltam valamit és végrehajtva változást eredményezett.
 Nem mentegetőzőm, a tetteim egy ügyet szolgáltak és egy bizonyos hatalmat, önként vállaltam, és most a vég szakadékáról leugrani készülve nem bántam meg, csak lehet nem így a legideálisabb.
 Bár hülyeség ideákról beszélnem, hülyeség egyáltalán emlékeznek, hisz alattam a Tirus higanyfolyama és csak lépnem kell, ott már a páncélzat sem védelmezne. S vitán felül, mivel már több bennem a démon, mint az ember, a mi fajtánknak ez a legjobb távozás, még mielőtt egy új vadász által, én immár elveszítve a bizalmat, az egyház démoninak nyilvánítva, le nem vadásztat. -Jóból lészen a gonosz, milyen furcsa is, de ez van. Igaz megadatott minden vadásznak, hogy időbe visszavonulva oktató vagy könyvtáros legyen. Ám aki hozzászokik az időn kívüli élethez, olyan síkokon járva, melyek tán nem is létezne, nem nagyon tud megálljt parancsolni.
 Szóval, önként rohan legtöbbünk a halálba, mert már nem tudnánk elviselni a vánszorgó mindennapokat és sivárságaikat. De mert mindennek meg kell történnie, léptem és becsukva szemeim csak az utolsó másodperceimért éltem...
  

Boldog, Boldog, Szép Világ

 -Mondod, nincs angyal szárnyak nélkül?! a férfi nem válaszolt, a nyurga nő vörösen izzó szemei belefojtottak minden szót. S mert az elhagyott lisztgyár segítséget nem igen ígért, neki pedig esélyesem volt, nem akadt választása, hallgatott.
-Csend?! firtatta a rúnákkal díszített páncélzatot viselő szőke bestia. -Talán a férfi, aki tíz esztendeje követte el azt a hibát, hogy részese lett a térhajlítás általi gyarmatosításnak, mint VÉGREHAJTÓ, azaz a megszállt területek esetleges intelligens lényeinek rezervátumba kényszerítéséért felelős elit katona...
 Persze most mindegy volt, hogy egykor mi is motiválta.  Mondhatná e angyalnak képzelő harcos amazonnak, hogy a zsold, vagy az egyház által szentnek ítélt, és így megszületett küldetéstudat, miként azt is, mert ez volt logikus, emberi oldalról nézvén...
Nyomasztó félhomály és a nehezedő csend, a háttérben egy gigantikus, immár rozsdálló őrlőgép, még távolabb egy csapóajtó és Paul Star hadnagy még csak nem is reménykedhetett, hogy valaki megmenti. Igaz, hogy ebben a helyzetbe kerülése a saját hibája volt. A szajhának elhitte a KÖNNYŰ ÖRÖMÖK HÁZÁN túl is vannak csodás lehetőségek egy megfáradt katona számára. -Hát volt, ráadást  az A jelzésű gyarmatokon érvényes a fokozott elővigyázatosság, míg az összes emberre veszélyes intelligens lény, nincs táborba, vagy nem tért meg az Úr hitére, és e gyarmat "A" kategóriás, ez volt.
 A katona tévedett és a katona most egy oszlophoz kötözve az ítéletére várakozott, tisztába volt, hogy ahogy ők nem ismernek irgalmat, mondjuk egy lázadás esetén, a síkjukat védelmezni igyekvőktől sem várhatnak, ők, emberek könyörületet.
 Történt már ilyen, sok katona és sok ember halt meg  egy-egy gyarmat, gyarmatrendjének  megszilárdításáig, ahol már a veszély minimális. Történt, csak a hadnagy azt nem gondolta, hogy ő is egy ostobaság áldozatává válhat, mindig különbnek tartotta magát és a VÉGREHAJTÓKAT, ám a hit és a tény nem mindig ugyanaz, egy szajha szó szerint legyőzte.
-Végezzünk! nyögte a tiszt, összeszedve maradék lelkierejét és a nő parázsló tekintetébe pillantott. Nem remélt a megmentésébe és nem bízott az esetleges irgalomba, így úgy vélte, jobb túl lenni, és majd isten eldönti hol is lesz a helye és talán azt is megmutatja, valóba léteznek-e angyalok szárnyak nélkül.
-Emlékezz katona, vannak angyalok szárnyak nélkül. mosolyodott el sejtelmesen a harcosnő és egy elektromos pengével elvágta a férfi kötelékeit és sarkon fordult.
 Nem szól semmit, nem ívott a gyűlölt faj véréből, csak szépen lassan távolodva magára hagyta a teljesen érthetetlenül álló férfit
, aki kiáltani akart, aki kérdezni szeretett volna és akinek elvei inogni kezdtek...

Utolsó Döntésem! ( A Bipoláris zavarról egy rövid a képzelet szülte történet keretében! )

" A kevert fázisok többnyire a legkevésbé stabil fázisok (negatív hangulatok könnyen megjelenhetnek, de hamar el is múlhatnak) magukban foglalhatnak pánik rohamokat, rombolási hajlamot és öngyilkossági kísérletet. Egy hosszabban tartó kevert fázisban a beteg érzelmi fájdalma olyannyira súlyosbodhat, hogy egy pont után fizikai fájdalommá válik, mely sok beteget öncsonkításra késztet, mint vágás, égetés, vagy más önmaguknak fájdalmat okozó tett, kizárólag azért, hogy elvonja a figyelmüket az érzett fizikai vagy érzelmi fájdalomtól. Az öngyilkossági arány a kevert fázisban a legnagyobb."

-Mi a francot akarsz! mérges voltam, az ajtóm zárva az ablakokon sötét lepel és a tükörképem szemtelen vigyorral magyarázza, mi is a helyes.
-Semmi, beszélgetünk nem??? firtatta tükröződésem, megfordulva fejembe, hogy borotvahabbal borítom el pimasz képét, találjon más balekot, nekem dolgoznom kell holnap!
-Mi van?! emelte hangját a másik John, jobb híján nem tudtam más névvel illetni, bár nem is akartam. Nem akartam, de egy kedd reggel mikor a fésűért nyúltam, a képnek hitt képem megszólalt.
 Több hónapja volt, aztán mert féltem orvoshoz fordultam és kaptam is segítséget, ha lenyeltem a kapszulát komisz önmagam eltűnt, ám volt egy bibi, a gyógyszer egyre gyengébbek bizonyult és ez az okoskodó valaki vagy valakim, mind gyakrabban meglátogatott.
 Volt idő, mikor zenét dübörögtettem és táncoltam a szobám magányába. Akadt mikor a pia után tapogatóztam, de mindegy volt, ez a pimasz, hiperaktív belső-énem nem hagyott magamra, sőt már azt is megmondta mit egyek!
 Utáltam és közben egy horrorfilm kellős közepén éreztem magam, de mert döntésre jutottam, a borotvahad, a tánc és zene elmaradva, az utolsó gyógyszereket a WC lehúzva feltártam tizedik emeleti lakásom, piszoktól terhes ablakát és döntöttem.
 Furcsa volt, észre sem vettem, hogy már magam mögött hagyva a trehány fürdőszobát, az ablakba állok, nem tétovázhattam, a fejem zsongott, így ugrottam és számolni kezdtem, számolni, hogy végre vége legyen és a csend burkoljon be, még úgy is ha fáj...
"A pszichózis tünetei a hallucinációk (hallani, látni vagy egyéb módon érzékelni olyan dolgok jelenlétét, amelyek valójában nincsenek jelen) "
A bipoláris zavar a teljes népesség kb. 1%-át érinti, így egyes becslések szerint Magyarországon 100 ezren vannak!

Adatok a Wikipédia tárházából származnak!

MINDEN BETEGSÉGET GYÓGYÍTANI KELL? MINDEN BETEGEN SEGÍTENI KELL!!!

Pokol: A Hibás döntés ( első rész )

 Előszó: Sokan képzelegnek a pokolról, még többen rettegnek tőle és annál is több embernek lenne is félnie az alvilág gonosz mindennapjaitól.
 Ám míg a többség asztaltáncoltatással vagy a szentírásokból igyekszik képet szerezni a sötét oldalról, az addig az inkvizítor nap napot követőn kénytelen belépni a szintek és szabályok birodalmába, mert bizony a pokol nem az minek mondják, attól sokkal rendszerű és iszonyúbb.

 Belépő: Van, hogy az álca jobb, mint a legjobb plazmapenge, vagy a legerősebb zsoltár, legalábbis itt lent a pokolban. Nem elmélkedni érkeztem és a hatalmas gótikus pályaudvar sem az én kedvemért létezett. Itt szabályok és életek voltak, a bűnös lelkek újabb és újabb életet élnek a gonosz akarata szerint. Ez azaz élet amelyben a legjobb mielőbb meghalni, a szenvedés ugyanis bár mely lépést követőn a bűnhődőre törhet.
 S hogy könnyebb legyen és a szabad akarat csak még inkább rendezett legyen az emberek bár azt képzelik élnek és döntenek, csak megtévesztés. Persze ők nem, de én tudom, elég elfordulnom és csak lesve pillantani a járókelőkre és már látni is a füleken ki-ki kukucskáló kígyó szerű férgeket, a cselekvés igazi irányítóit.
 Rég még kérdéseket tettem fel, ma én válaszolom a növendékeimnek. De nem számít, most nem, hiszen feladat állt előttem és tekintettel senkire nem lehetek, csak azt kell elérnem, hogy a nő nem lépjen ki a lármás és zsúfolt pályaudvar épületéből. -Hülyeségnek tűnik(?) talán, de ha figyelembe vesszük, hogy a pokol kiszámított és törvényszerűségek szerint működik, már nem is olyan badarság. S talán még annyit, aki belép a pokolba, jobb ha nem gondolkodik és csak a feladatra koncentrál, a feladatra és arra, hogy időbe kilépjünk az alvilág éppen adott síkjáról. A magyarázatokat meg jobb hagyni a Tiszteletreméltó Látómesterekre, mert a logikákat jobb nem kutatni egy ilyen sötét világban. -Magam is csak a nőt keresem tekintetemmel, és hosszú kabátom alatt rejtőző pisztolyomra számítva nem töprengtem, nem töprenghettem.
 Egy újságos stand mellet léptem el, nem néztem a magazinok képeit és nem figyeltem a rám kiáltó árusra, aki valami sosem létezett napilapot kívánt rám tukmálni. Léptem, és ahogy egy rendőrt is magam mögött hagytam, éreztem démona tekintetét, tehát kezdek feltűnni(?) de szerencsémre a nő is feltűnt, két biztonsági ember kíséretében. Nem látszott  a helyzet veszélyesnek és ahogy közeledtünk egymáshoz, a hölgy, hölgyem kihívó öltözékébe, minden férfiszemet magára vonzott és még a szívemet is megdobbantatta, kölyökkorom szerelmét, Maryt vélve felfedezni a vörös szépségbe.
-Szent isten. nyögtem, csak gondolatba és miközben a visszafelé járó pályaudvari nagy óra, pont délután három órára ugrott én a pisztolyom előrántva pillanatok alatt két lövést leadva, az őröket likvidáltam. A szenteltvíz, mely a lövedékeket tartalmazta azonnal megtette hatását. A démonok visítva hagyta el az eldőlő testeket, a forma még rángatózott, mikor fegyverem a nő feje felé fordítottam. -Pánik volt, mindenki kiabált, sikoltozott a rendőrök pedig fegyvereiket ragadva felém iparkodtak.
-John? kérdezte a nő, aki már rég meghalt és el sem tudtam képzelni, miért is kerülhetett e sötét dimenzióba. De ez csak egy kérdés volt, az pedig, hogy felismert döbbenetes.
 Egy dörrenés! a vállamba a fájdalom belemart és a gonosz polipként áradni, nyújtózkodni kezdett... megpördültem és azt a rendőrt pillantottam meg aki mellet nem oly rég haladtam el, most nem időztem azonnal leöltem, de láttam a többit és fegyvereiket, így Mary felé fordultam és hihetetlen, de nem menekülve semmit nem értve engem nézett, pedig most én sem értettem semmit, végül döntöttem, megragadtam a kezét és rohanni kezdtünk, egy rohadt " kijáratott keresve...

 Zárszó(?)  Nem tudom, hogy sikerült és bár nem a valóságba jutottunk, még is kikeveredve a pályaudvar forgatagából, most egy szupermarketbe állva, még kérdésekre nem volt idő, mert a menekülő tömeg magával rántott minket. Nem tudtam mi miatt, vagy mi elől menekültek/menekültünk, ám ami kint zajlott szerintem még rosszabb volt.
 A parkoló egy mészárszék volt, nem tudtam honnan, de katapultok terhei csapódtak de, földet remegtetőn, autókat lángra lobbanton a délutáni szürkületbe. Nem tudtam mik zúdulnak, de azt igen életbe akarok maradni, és Maryt sem kívántam elengedni. A lángok, az őrület félelmetes díszletei  között a becsapódó valamik, robbantva szó szerint széttrancsírozták az embereket, hát imádkoztam...              

Küldetés

 -Hát ha az éjszakát keresed megtaláltad. mondta az öreg és egy görbe fadarabbal megpiszkálta a tábor tűzet, izzó szikrákat röptetve így az ég felé, rövid életet adva nekik, de minden csak nézőpont kérdése.
-Nem értelek. nyögtem, még fájt a vállamat érd döfés, mely bár gyógyult, csak az idő az ami elsimítsa. Persze nekem egy seb, az útszéli rablónak egy élet, a saját élete volt az ár, hogy rossz helyen rossz időben rosszat próbált cselekedni.
-Dehogy nem. mosolyodott el a vénember, hirtelen rántva vissza a tábortűz világába, az éj hangjai közé.
-Mit értesz ez alatt? firtattam, nem mint ha létkérdés lett volna, hiszen az én feladatom csak az volt, hogy megtaláljam a LÁTNOKOT és ennyi, az egyház illetékesei teszik ami a helyes, nem volt dolgom ítélkezni.
-Téged, értem küldtek, értem, mert hiszik, hogy tudok valamit és mint ilyen az veszélyes, már mint a tudás. Ám még is kérdezel, tán nem hiszed küldetésed helyességét?!
-A döntés nem az én feladatom, de talán szavaiddal azt mondod az egyház tévedett?
-Nem ifjú barátom, ez éppen, hogy te mondtad ki ebben a pillanatba.
-Öreg, csavarod a szavakat és csavarod még a gondolatokat is. néztem a sokat látott barna szemekbe, valahogy nem bosszantott fel, valahogy mint ha tényleg lenne valami, ha nem is az öreg szavaiban, de magába az öregbe.
-Ne kételkedj a küldetésedbe, ne kételkedj az előjáróidba, míg az Úr házát követed nem érhet hiba.
-Zavarsz, hiszen most magad ellen beszélsz?!
-Magam ellen(?) hűm, lehet, hogy ez a sorsom, lehet, hogy a világ még nem ért meg létezésemre. Ostoba az ki a hitébe kétségek gyötrik. Én hiszem amit hiszek, tudom amit tudok, de nem kerülőm el a sorsom, pedig meg tehettem volna, pedig most is megtehetném.
 Az élet nem arról szól, hogy elbújjunk a sorsunk vagy halálunk elől, mert a végén úgy is beér és felél!
-Szóval te hiszed, hogy a szenttanács jól döntött, mikor érted küldött?
-Te hiszed, hogy bár jó fejvadász vagy, megtalálsz, ha én másként szerettem volna. Ismerem jól a legfőbb vezetőt, ismerem a tanács legtöbb tagját és gondolatát is. Mit gondolsz, ha az vagyok akinek mondanak, létezik titok körülöttem?!
-De akkor mire utaltál az éjszakával? a kérdésem őszinte volt és tele zavarral, egy szent akiről tudják, hogy szent és még is úgy fog igazán szenté válni, hogy máglyahalálra  ítélik(?)
-Te rád barátom, terád és a benned kavargó kételyekre, de eljön az idő mikor megérted. A vénség felállt, én nem tudtam mit tegyek, a barna szemek rám mosolyogtak s ekkor egy kapu nyílt és felbukkantak az inkvizítorok, az öreg csak mosolygott és a egyház harcosai felé lépdelt, ő tudta mi is a küldetése.  

Történetek: BOSSZÚ TRILÓGIA első fejezet.

Történetek: BOSSZÚ TRILÓGIA első fejezet.:  Fáradt voltam, a pisztolyomba még egy golyó várakozott, a kardom mellettem hevert, még lusta voltam megtakarítani, a betegek vére száradt ...

BOSSZÚ TRILÓGIA első fejezet.

 Fáradt voltam, a pisztolyomba még egy golyó várakozott, a kardom mellettem hevert, még lusta voltam megtakarítani, a betegek vére száradt rajta, nem érdekelt. Valahogy semmi nem érdekelt, az elhagyott vadászles amit ki tudja hány éve nem erősítettek meg, jelen pillanatba megfelelt számomra.
 Furcsa, a mutálódott veszettség vírus áldozatai milliók voltak, s én az utolsó golyót nem egy " zombinak " tartogattam, hanem egy mocskos disznónak!
-Tom B. Ridlen! ez volt a neve a szemétládának, és bár az istene komiszul lesújtott e világjárvánnyal fajunkra, azt az állatot ez eddig elkerülte a vírus. Elkerülte, egy biztonságos bunkerból osztja az észt, jó seggnyalóként úgy vélte túl élheti az apokalipszist, téved.
 Már nem volt gyűlölet bennem, már nem volt semminek helye lelkembe, és csak azért élek, hogy azt az ember nevű férget aki megerőszakolta, majd torkát vágta... nem, nem szabad gondolkodni és nem szabad emlékezni, csak egy célt követni, eljutni Bostonba és bejutni abba a tetves bunkerbe, mert ugyan a golyó türelmes, a feleségem, meg két éve, pont a járvány kitörése idejétől, már nincs e világba, még is valami belül, tán maradványa lelkemnek sürget!
 Sürget, tennem kell, a bosszú nem nézi, hogy háború dúl vagy járvány tombol, a bosszú egy idő után az életbemaradás egyetlen biztos eszköze. -Emlékszem, volt, hogy napokig nem ettem és azok a fertőzött, már nem emberek hanem szörnyek nem hagytak megpihenni, ám túljutottam a nehezén, előbb megtanultam érzelemmentesen létezni, majd ölni, nem csak zombit, bárkit!
 Mese az, hogy tudsz embernek maradni az élet minden pillanatába, mese az, hogy az ember nem fordul ki önmagából és természetesen az is mese, hogy a hit segít, a hit nem, de a harag és a bosszú igen.
 Láttam papot keresztel a kezébe, nem tudom mit gondolt, de a megkergült veszettek elé állt és az Úr nevébe próbálta megfékezni őket, hát nem sikerült, széttépték és néhány perc múltán csak egy hatalmas vértócsa emlékezettet, arra, hogy ott az imént még élő ember állt. Az ötödikről néztem, és bár akkor még meg volt a gépkarabélyom, még sem siettem segíteni a papnak, én nem kívántam meghalni a hitért, a mennyország pedig nem foglalkoztatott, csak annyit kívántam múljon az alkony és az éj, mert nappal a szörnyek inkább elbújtak, a fényt irritálta őket, végül is veszettek voltak, a fény és a víz...
 Persze az igazság az, az acél az orvosság számukra, legyen kard vagy puska, a lényeg ne mozogjanak, ne lélegezzenek és főként ne terjesszék a kórságukat. Igaz, a hadsereg mára már több biztonságos övezetet hozott létre, ám a készletek kifogyóba és a minigazdaságok kevésnek ígérkeznek. Egy Kínaitól hallottam, aki fontos ember volt, csak egy hiba miatt kirakták egy az életet jelentő óvóhelyről, hogy az egészségügyi kormányzat atombomba bevetését fontolgatja.
- Hülyeség, az Oroszok megtették és mit értek el(?) igaz, hogy a hatósugárba nem maradt meg egyetlen zombi sem, ám a föld sokáig hasznavehetetlen, szóval nesze semmi... de nem is érdekel, a Kínai már halott és csak remélhetjük, hogy nem dobálóznak nukleáris rakétákkal, vagy legalábbis addig nem, míg meg nem ölöm Tom B. Ridlent.
       

Ötödikszínt!

 ELŐSZÓ: Miként létezik isten országa, úgy létezik a pokol birodalma. Az emberiség ezen utóbbival szembesült mikor a térgörbítés technológiájával elkezdte benépesíteni az ismeretlen világokat. A kezdett tökéletesen ment, aztán jöttek a démonok és az emberiségnek le kellet ereszkedni a mélységbe, hogy ott fékezze meg a gonoszt!
 Komisz háború kezdődött, és ettől az időtől kezdve ismét elkezdett hinni az ember az egyházba és legfőképpen a JEZSUITÁKBA...

A POKOL: NEM AZ MINEK KÉPZELJÜK ÉS NEM AZ MINEK LÁTJUK! SZABÁLYOK ÉS ÚTVESZTŐK EGYVELEGE, MERT A POKOLNAK IS VAN RENGETEK ASPEKTUSA, ÉS A CÉL SZABJA MEG, HOGY HOL ÉS MIKOR CSAPNAK LE AZ EGYHÁZ KATONÁI.

 Az ötödik szinten jártunk, azaz az ajtó gonoszul magasodott kis csapatunk előtt, és a biztonságos folyosón az újabb imáinkat rebegve a belépésre készültünk. Négyen voltunk, apró küldetés volt, a célt nem ismertük csak a feladatot, egy kart meghúzni a hatodik szinten és vissza!
 Könnyűnek hangozhat, és hatalmas karabélyaink, melyek töltetei szenteltvizet illetve rózsaolajat rejtettek testükbe, sok démon vérét fogyaszthattuk, ám a szabályok e pokoli alternatívába bonyolultak és a fegyverek nem feltétlenül a hosszú élet titkát hordozták.
 Emlékszem, a harmadik küldetésem volt és egy RITUÁLÉMESTER is velünk volt, még is a semmiből egy gigász kar növekedett és a kapitányunkért nyúlva még a szent szimbólumok sem védték meg, melyek pedig mindannyiunk páncélzatán bíborba ragyognak.
 Igen, vannak dolgok ahol egy apró mellélépés, és vége az életnek, olykor még az ÚR sem tudva megoltalmazni.
-Ámen! mondtam hangosan és végig mérve csapatom, láttam az arcokon a hit erejét, John eltökéltségét, Léna határozottságát, és Tom erejét. -Magamról nem beszélek, elvakult sosem voltam és már sokszor merültem alá a pokol bugyraiba a hit is inkább a túlélésről szólt, sem, mint vallási áhítatról.
 Az utolsó pillanatok, a folyosó biztonsága, a rút, kőbe dermedt elkárhozott lelkek élő tekintetétől követve betaszítottam az ajtót, és már az ötödik szinten is voltunk. A szint egy kerek csarnok melyből a kivezető ajtó csupán őt lépésnyire volt tőlünk balra. De mivel szabályok és középkori páncélt viselő, rothadó testű szolgadémonok tucatjai bámultak minket, választásunk nem igen volt.
 A feladat egyszerű, egy rézkorlátba végig kapaszkodva jobb irányba indulva el kellet érni a kivezető ajtót. A dolog kihívását nem tudtuk, de biztos volt titka, miként a csarnokba ásítozó három hatalmas üregnek, mely túlvilágiságát a gennyszín fény csak rémítőbbé tette, mely uralta az ötödik szintet.
 Elindultam, megfogva a fej magasságba szaladó korlátot, el nem engedve megindultam utamon a szörnyek parázsló tekintetétől kísérten. -Könnyen haladtam és a többiek is nyomomba, aztán a út negyedénél iszonyatos súly nehezedett a karomra és minden lépéssel nehezedett, arra késztetve engedjem el a kapaszkodót.
-Kiegyensúlyozást be! Kiáltottam sisakmikrofonomba és magam is aktiváltam a páncél hidraulikáját, ez volt a remény a giga nyomás ellen.
-Egy lidérc felnyerített, de mivel úgy izzadtam, mint egy igásló, nem igen törődtem a éhes mocskokkal, most csak egy feladatom volt, NE ENGEDJEM EL A KORLÁTOT!!!
 A páncél vezérkomputere csipogott, jelezve határterhelés, miközben még harminc lépés volt a "zöld-zóna" ahol már elengedhettük a korlátot és kiléphettünk e egyszerű, de végzetes szintről.
 Csak reménykedhettem, hogy kibírom, kibírjuk és immár már szaladtam! Borzalmas érzés volt, a fájdalom a csontomig hatolt, a vért szinte füstölt, hogy még is ellenállva, le ne szakadjon a karom páncélostól, mindenestől. Igaz tudtam, nem az elvérzés végezne velem, a szörnyek élve meghámoznának, a rúnáink a szabályszegéssel legyengülnek és néhány roham után kiégnének, persze ez nem meglepő, hiszen ez a POKOL!
 Beléptem, a nyomás azonnal megszűnt és könnyeimmel küzdve végre elengedhettem a korlátot és a földre rogytam, túléltem. -Rendbe, gondoltam és társaim felé tekintettem, mikor John ordítva, csak most érzékelve mindannyian ordítottunk a kíntól, elengedte a kapaszkodót és rohant volna felém.
 Nem tudott, szaladt és még is távolodott tőlem és a korláttól is s mikor az első rozsdás kard lecsapott reá, ébred rá, itt a vég és nem tudtunk segíteni neki. A kard szétrobbant egy felizzó rúna erejétől és a katona már csak egyet tehetett, harcolt míg lehetett.
 A többiek sorra belépte a biztos területre és mint csak rám nézet, hol ott ők is tudták nincs ki közbe avatkozhasson, John az Úr kezébe volt. -Vagy húsz borzalom körözött körülötte és ő keresztet vetve, karabélyával lőni kezdet!
-Sorra pusztultak a démonok és a húsz hamar elhullott, ám John Dawe jól tudta nincs szabadulása és a lőszerkészlete vége! -Megint elindult a kapaszkodók fel, remény kellet neki, és pillanatnyi cél. Ám csak távolodott és "Mennyetek" szót követve kikapcsolta a kommunikációs rendszerét, miközben a hatalmas lyukakból százával törtek elő a démonok, úgy tűnt felébredt a pokol-
-Kifelé! parancsoltam és feltárva azt a kurva ajtót kiléptem a folyosóra, nem feledve, még vár ránk a hatodik szint és a visszaút...             

Szürkék

A császárt szolgáltuk, az, hogy az egyház kizárólagos védelmezőjének tartotta magát és az uralkodó körül Inkvizítorok magasodtak szimbólumokkal ékes páncélzatukban, attól mi a szürkék voltunk a galaxis, ember uralta területének legfőbb urának igaz védelmezői.
 Persze hivatalosan nem a testőrség részét képeztük, udvaroncoknak, kegyenceknek véltek minket, így mindig ott voltunk ahol a császár, s bár azt mondják az Inkvizítorok dacolni tudnak a féreglyukakból a hajóinkra támadó démonokkal, a magam részéről úgy vélem, mi meg komisz ellenfelei lennénk az inkvizítoroknak. Igaz, hivatalosan nem létező szolgálati rendként nem az első vonalba harcoltunk. Ám még is mi voltunk azok, kik rendet tettek a nemesi családok vagy egy-egy túl szemtelenné váló gigavállalat vezetői között.
 Na igen, természetesen az egyháznak is megvoltak és vannak az eszközei, már csak az űrutazás monopolizálása által, mert ugye ki merne egy féregalagutat nyitni egy védőpap nélkül. S ki ne fizetné meg a drága birodalmi platinát, ha a biztonságos kereskedésről van szó, már csak azért is, mert nem mindegy, hogy tíz perc, félóra vagy félnap az utazás egy járat segítségével, vagy megy a hagyományos döcögés hónapokba sőt a peremig évekbe mérhetőn az vánszorgás.
 Igaz néhány cég próbálkoztak a démonok ellen a technika eszközeivel, próbálkoztak és volt is eredménye. -Tán tíz esztendeje történt, hogy egy a féreg járatott megjárt kereskedőhajó aki nem kért az egyház védelméből, ó nem kísértethajóként tért vissza a valós űrbe, bár volt ilyen is, nem(!) leszállt a célplanétán, és mikor ajtói kitárultak démonok százai özönlöttek a világra és bár az alkirály, minden a császárság uralta bolygó mindenható ura kivezényelte az erődökből a birodalmi dragonyosokat és a helyi egyház bíborosa is minden inkvizítorát harcba küldte, mire megfékezték a szörnyeket fél év és hetven millió civil halálába került.
 S a vállalat? nos rögvest kivégezték kutatóikat és vezetőiket és a nagytanács a birodalmi döntés hozok azonnal államosították a céget.
 S ilyenkor jó sör mellet felteszik a kérdést azon kevesek akik ismernek, hogy vajon a szürkék mi a francot csinálnak, mikor démonbetörés vagy lázadások vannak. Nos, ilyenkor elmosolyodok és annyit mondok ölünk!

Utószó:   Kik is azok a SZÜRKÉK(?) a birodalom titkos őrzői. Olyan emberek kik mesterei az álcázásnak, az ölésnek és fő eszközükként a mágiának. S hogy az egyház mit is gondol ha gondol is valamit róluk(?) nem tudni, mert a Plútón magasodó Szent Gabriella székesegyház a birodalmi pápa otthona, mily információkkal rendelkezik a szürkékről az TITOK! Az egyház ebben a legjobb, a titok náluk titok is marad, s bár hivatalosan minden mágikus képességgel rendelkező ifjat elvben felkutatnak és inkvizítornak vagy Jezsuitának képezik, akadnak renegátok és kivételek, pláne a perem világokban, ők viszont eretnekeknek számítanak... de mindegy is, mert mindezek mellet a szürkék még is léteznek, még ha nagyon kevesen is tudnak róluk...