Bizánci-kör

Első fejezet

Nem a szendvicseiről volt híres a Bizánc, igazából az ember azt gondolná, hogy görög vagy török ételeket kínálva csalogatja a vendégeket, de valójában csak egy egyszerű kifőzde volt, ahol néhanapján még gyros is lehetett kapni. Nem volt túl forgalmas helyen, ám maga az épület több mint kétszáz esztendeje ,magasodott a Dunára kacsintva. A hely annyira furcsa volt, egy német városka balkáni hangulattal és angolos eleganciával ötvözve, egy meseországba illő helynek tűnt. Ám nem meseországba volt és a kifőzde, jó a cégtáblája szerint étterem több volt mint aminek látszott. Persze igazából minden több mint aminek látszik, legyen az tárgy vagy éppen ember, az csak másodlagos, hogy melyik irányba is csúszik el a mérce. -Ben, mert itt így hívták sokat nem tűnődött a Bizánc megítélésén, mi több a dolgok mélyebb értelmezésével se foglalkozott, látszólag lekötötte, hogy tökéletesen panírozza a csirkemelleket amit majd kirántva, a vendégek nagy nagy élvezettel el fognak fogyasztani. Nem volt remek munka, s bár a húszas éveiben járó srác úgy képzelte, a valóság kicsit még is más volt, ám pozitívum, aki betért az étterembe messze nem várt csodát, s ha véletlen még is megtörtént, hát az ünnepnapnak is mondható volt a Bizánc életében. -Ma kedd volt és délelőtt, a járvány miatt nem nyüzsögtek az utcákon és mivel ez a hely annyira nem volt mérvadó, a nyitva tartást sem ellenőrizte senki, valahogy képtelenségnek tetszett, hogy itt valaha is tumultusra kerülne sor. Ezt az idős férfi is tudta, aki inkább nem nézte Ben ügyködését, inkább a múltba révedve Konstantinápoly falain magasodott, kezében vértől csepegő kardal és reménnyel, hogy a Magyarok megindulnak az Oszmánok ellenébe miközben az Úr 1453. esztendejét írták a kalendáriumok és tán a ágyúzástól a falak tövébe bujkáló krónikások...

 Igazából a Rigómezei csata után a jobb stratégák gyanították, hogy most már a Kelet-Római birodalom fővárosa lesz a török következő célpontja, majd mikor megépült a  Rumili Hisszár a Fekete-tenger melletti erőd, közvetlenül a főváros szomszédságába a dolog egyértelművé vált. Persze a politika mindent megpróbált, a Római püspöktől egész a kereskedő államokig, de nem sok sikerrel. Arról nem is beszélve, hogy az arany ami inkább a falakra kellett volna a törököknek küldte a császár, remélve elkerülheti az elkerülhetetlen, két levágott fejbe került e kísérletezés.
-Csend lett, úgy tűnt a oszmánok kifáradtak, a pénzéhes Orbán ágyúját meg vélhetően újra próbálták tölteni, hogy kénköves mennykő csapjon mindkettőbe.
 A férfi haragos volt, a Hagia Eirene viszont nem törődve a hangulattal, istentiszteletre hívta a megfáradt harcosokat és az Istenbe reménykedő rómaiakat. Agenor nem mozdult, hithű ortodox volt, ám ezek a viharos napok, a tavasz szeszélye és a folyamatos lárma mely a török táborból visszhangzott, nem késztette lelke megnyugtatására, sőt inkább kitörni szándékozott, hogy csatába elesve túl legyen mindenen. Nehéz volt ez, az élet sosem könnyű, az étel kevés és a víz poshad, ez volt a férfi filozófiája, pláne most, mikor a birodalom léte volt a tét.
-Sebesülteket ellátni! zenget egy parancs, sok parancs csendült, ám e hang csak egy emberé lehetett, a védelem egyik nagy alakjáé, Giovanni kapitányé aki  Genovaiak parancsnoka a császár jobb keze és majd mindenki példaképe volt. Kalandor hírébe állt és talán az is volt, ám ez egyszer az igaz ügy mellet tört lándzsát áldassék érte az Úr neve. Nem voltak barátok, a kapitány-főparancsnoknak is megvoltak a tervei és Agenornak is, és ugyan más-más volt a motiváció, a cél azonos, megvédeni mindenáron Konstantinápolyt.        

Karanténból

 

Nem tudok dolgozni menni...

Igazából semmit nem értettem, a településünket körül zárták valami újabb mutációra hivatkozva. Jó, elvileg világjárvány volt, de ez eddig a korlátozások ellenére lehetet közlekedni és nem volt ilyen, hogy csak úgy az éj leple alatt lezárnak egy falut. Persze mint mindenki, magam is kíváncsiság és aggódalom keverékétől zavartan fordultam vissza a buszmegállóból, a munkahely próbálva felhívni, nem sok sikerrel. -Nem volt térerő, és miközben a vonalas telefonok már csak hírmondó szamba léteztek, a legtöbb ember zavartan járt kelt miközben a rendőrautóból folyamatosan azt szajkózták MARADJANAK OTTHON.
 Maradtam, de először bementem a kisboltba amely olyasmi volt mint egy kocsma, minden információ az asztalon, hát most nem. Mindenki találgatott, nehéz volt elképzelni, hogy ez a influenza vagy mi, pont ezt a egy falut támadta egy új mutánsvariánsa. Mindenesetre a lényeg az volt, hogy se ki se be, tehát miközben figyeltem ki mit találgat elkezdtem komolyabban vásárolni, az ördög nem alszik. Jöttek mentek az emberek és éppen mikor indultam volna jött egy nő aki aztán mindent tudott és közölte, a hatoságok azt mondták a polgármesternek, hogy hamarosan kiérkezik a MoonWood corp. speciális emberei és megkezdik a szűrést, s aki negatívnak bizonyul elhagyhatja a települést. Nem hittem, hogy pozitív lennék, de azt se hogy ha valóban egy vérmes mutáns vírus terjed akkor innen valaki is távozhat, legalábbis élve. Ironikus, miközben fejetetejére állt az életem a munkahelyemen aggódtam, mire megszűrnek gondoltam, már javába megkezdődik a munka és ott bent az sem tudják mi van velem. -Fizettem, úgy gondoltam ha van internet akkor ott kommunikálok, ha másért nem is egy virtuális napló kedvéért mindenképp.

Nincs net...

Miután kipakoltam, magam se tudtam mihez is fogjak igazán, a számítógéphez ültem és reméltem rácsatlakozhatok a világhálóra, ha nem is napló de legalább azért, hogy megtudjam ez egy egyedi eset vagy tényleg itt a világvége. Volt véleményem, ez a világjárványt okozó vírus gyorsabban mutálódott mint hogy háromig elszámolna az emberfia, az az igazság ezt csak egy mesterséges kórság tudja véghez vinni mindegy ki mit is dumált ez ügyben, és most becsapott a mennykő, legalábbis a településünket teljesen fejetetejére állította, kiváló. -A megafonos kocsi már igazi háttérzenévé változott, miközben a megjelenő vállalati fegyveresek a rend biztosítása érdekében, mondván a MoonWood-nak jobb erőforrásai vannak, mint az államnak, nem maszkot, katonai gázálarcot viseltek, kicsit már a Kaptár című filmbe kezdem érezni magam, semmi jót nem sejtetve. Voltaképpen most kezdtem értékelni az a hat esztendőt amit a haderőnél töltöttem és a pisztolyt is a szekrény mélyén fémdobozba zárva. -Nagyot nyeltem, és bár kicsit magas volt a cukrom, egy jó édes kávét kutyultam és beütve a kódomat, ráléptem az internet sztrádájára, azaz csak ráléptem volna, ha lett volna csatlakozás, nem csak a telefonok de az internet is blokkolva volt. A dolog innentől nem volt egyáltalán vicces, sőt, el kellet ismernem, nagy bajba volt a falu és nagy bajba voltam jómagam is. 

Nincs úgy mint a filmekben...

 Ugye a katasztrófa filmekbe a karanténba zárt városok lakói, ha nem is mindenki de hősként mutatkozva, áttörik a kordont és kitörnek az ismeretlenbe. Voltak hőbörgések, volt aki hasonlót magyarázott, ám valójában mindenki teli gatyával várta a szűrést és remélte, hogy akkor aztán ő megússza a további karantént. -Egy biztos, miközben elzártak bennünket a külvilágtól, el kell ismerni a cég teherautói élelmiszert gyógyeszközöket folyamatosan biztosítottak, ami azért kicsit megnyugtatónak tűnt. Ám miközben nyugodtunk és tudakoztunk mikor is kerül ránk a sor, a magam részéről elkezdtem megerősíteni a lakásom, miközben egy túlélő csomagot is összeállítottam. -Mint már mondtam az ördög nem alszik és bár folyamatos volt a MARADJ OTTHON, szinte mindenki járt-kelt, a járványt szinte elnyomta a ijedelem és a burkolt pánik. -Nehéz lett volna megmondani miért, a túlélés olykor reménytelibb ha csak magadra számíthatsz, pláne a kezdeti pillanatokba, viszont jómagam megkockáztatom, hogy felkeresek egy kedves ismerőst és felvázolva mire is számíthatunk, mert kijutásra biztos nem, felvetve neki, hogy próbáljuk meg együtt túlélni. Macerás, macerás, a legtöbb ember elhiszi amit a egyszerűbb túlélési mechanizmusuk súg, már mint hogy az állam megmenti, ráadást  a személy is kicsit sajátos volt, de ezért kedveltem, szóval egy misét megért gondoltam, nem is csak sejtvén mi következhet ezután.  

Labirint: Első lépések

Egyáltalán nem tetszett a hely, egy hatalmas épület, mint egy Azték piramis, melynek kapui csak egy irányba nyílnak, azaz belépni be lehet rajta, ám a kiút egészen máshol található, már ha egyáltalán akad ebből a bizarr épületből kifelé vezető út. Pontosan nem tudnám hová tenni e torz kreatúrák rajzaitól ékes homokszín építményt, már csak azért sem, mert ez az emberiség előtti időkből maradt itt, legalábbis az elemzések szerint. -Mindegy, a lényeg, hogy egy nevenincs milliárdos azzal bízott meg egy zsoldos osztagot, hogy hatoljon be az objektumba és ha lelnek idegen technologiát, azt hozzák el. Hülyék mindig akadnak, a pénz egyfajta varázseszköz e fogyasztói fertőben, és a csapat vezetője, egy nyugalmazott százados úgy vélekedett, ha nincs ajtó, majd robbantanak egyet. Nos ez elvben szép, ám a valóság az, még az anyagot sem ismerjük amiből ez a piramis épült, az idő, a Guatemalai időjárás sem tett benne kárt az elmúlt sok ezer év alatt, majd némi trotil biztos mindent megold. Igaz, vettek mintát, igaz a tesztelések azt mutatták van rá mód, hogy robbantással ha minden kötél szakad utat törjünk, van rá mód, csak az a kérdés ott bent ez az információ mire is lesz elegendő.
 Heten voltunk, csupa bérvadász plusz jómagam akit az a bizonyos dúsgazdag megbízónk ügyitézője csak azért szervezett be, mert pont így akartam, azaz némi manipuláció, ugyanis a magam részéről volt némi sejtésem mi vár ránk vagy bárki behatolóra a piramis kapuján túl, és az nem egy idegen technológia, vagy legalábbis nem oly formában ahogy azt egyesek gondolják...

A kapu lassan de hang nélkül tárult, fáradt levegőt és a kinti sötéttel keveredő derengő marsi félhomályt árasztva. A karabélyok előre szegeződtek, a sisak reflektorok teljesen feleslegesen mártóztak a félhomályban, ugyanis az árnyak ügyesen keveredve, nem akadályozták a hosszúnak ígérkező folyosó áttekintését. -Óvatosan haladt kis csapatunk miközben ahogy kellően eltávolodtunk a kaputól, az ahogy nyílt, úgy az záródni is kezdett, és bár ez kicsit frusztrálónak tűnt, a baj nem úszkált a levegőbe, csak megannyi apró porszemek, ahogy lépteink táncra szólították őket. A falak kellő távolságba voltak, akár négy ember is elfért volna egymás mellet, de ez valahogy nem volt tervben. -Megérintettem, a kesztyűn keresztül is éreztem a darabos fal smirgli szerűségét, de bronz szín sajátosságán túl semmi negatívat nem sugárzott, vélhetően nem is ez volt a célja. Igen, úgy éreztem itt minden él és egyben minden holt volt, holttárgyak élő maszkban. 
-Baszódjon meg, milyen kurva hosszú ez a járat. morgott a sereghajtó, egy John Blen nevű középkorú férfi, aki állítása szerint több évet szolgált a császár gárdába, a birodalom elitjében. S bár zord külsője ezt nem cáfolta meg, sőt még rá is erősített, ám a valóság az, hogy csupán jó helyen volt jó időben, és valójában csak egy peremmenti erőd őrkatonája volt. Persze a peremen nem egyszerű az élet és akik ott szolgáltak, nem hétköznapi emberek voltak, hisz olyat láttak amit sokan csak rémálmaikba és a tapasztalataik felbecsülhetetlenek voltak, igazából ők alkották a kiképzőtisztek legjavát, már ha megérték az a bizonyos kort.
 -Voltaképpen nem kellet volna életútját átírnia elég fajsúlyos volt ahhoz, hogy alkalmas élegyen egy ilyen eszement küldetésre, és még elméletben túl is élhesse. Persze  meglehet az egész arról szólt csupán nála, hogy szabadulni akart még az emlékektől is a saját rémálomszerű múltjától, valahol ezt meg is tudtam értettem.

-Állj! vezényelt Wonn parancsnok kicsiny csapatunk vezetője, a folyósó ugyanis meghalva egy elképesztően nagy átriumba torkolva, de nem csak a mi folyosónk, amíg látni lehetett számtalan járat ért itt végett, valamely csomópont gyanánt. Semmi extra nem volt, mi több a fényviszonyok sem változtak, mégis itt dönteni kellet merre és hova. Persze volt terv, és voltak műszerek melyek meghatároztak bizonyos irányt. Meghatároztak, de vajon ez a hely is azt tervezte amit a mi, és vajon mint már az idők végtelen áramlása során, nekünk esélyünk akad élve kikeveredni e ismeretlen helyről, vagy szobrai leszünk a piramis örökkévalóságának(?)  -Nem voltam sem pesszimista sem optimista, jól tudtam hogy egy ismeretlen helyen, meglehet dimenzióba keveredve, még nem ismerjük az itteni törvényszerűségeket, és félő volt, ezen hely nem csak folyósok és csarnokok összessége.
 -Ám mégis leginkább valamiféle labirintus volt, és még messze nem rajzolódtak ki a vonalak, akadt egy megérzésen, hogy ez egy olyan útvesztővé válik, amely egy átokverte vesszőfutásba fog torkollani. Természetesen nem tudtam a jövőt, és még a saját sorsommal se voltam tisztába, el kell ismerni számomra is ismeretlen terület volt e hely és éppen úgy az életemmel játszottam, mint itt mindenki más. A különbség csupán annyi, hogy jómagam nem pénzért léptem be ezen ismeretlen világba, az arany nem csábított, mi több a hely sem. De mindenki életében vannak oly dolgok amiket ugyan kerülgethet, de eljön az a idő, mikor már nincs más választás és be kell lépni abban a bizonyos sötét, eldugott szobába, hát beléptem...