Túlélők / A bevezetés /

 Egy félreeső malom volt a rejtekhelyük, a sok éve üzemképtelenül magasodó épület közelében egy forrás eredt, életet, túlélést jelentőn. A kis társaság, a bajok fokozódásakor döntött úgy elhagyják falujukat és egy viszonylag mindentől távoli helyen meghúzva magukat, remélik, talán lesz jövő, e világvége árnyékába vergődő világnak.

 A bajok egy különös betegséggel kezdődtek, nem volt előzmény, nem volt fertőzés, egyszerűen jött a kórság és két napon belül elvitte akit kiválasztott. Az orvosok érthetetlenül álltak a megállíthatatlannak mutatkozó járvány előtt. Nem tudták, terjeszti-e valami, arról se volt elképzelésük, mi okozza, vírus, baktérium vagy gombák. Egyetlen dolog volt szinte száz százalékos, amely településen a betegség megjelent, annak a falunak, városnak a jövője meg volt pecsételve.
 Nem voltak félelmetes kelések, vérzések, de még láz sem. A beteg legyengül és egyszerűen elaludva szenvedés nélkül a halálba süllyedt. A világkormány igyekezett felfedni a rejtély, tudni mi az, amely a kihalásba repíti elképzelhetetlen sebességgel az emberiséget. -Igen, csak az embereket támadta meg a betegség, és tevékenysége követhetetlenül gyors volt és teljességgel kiszámíthatatlan.
 Világvége, sokan így kezdték emlegetni, és rengetegen a valláshoz és általa Istenhez fordultak, még azok is, ki egész életükbe, hitetlen, erkölcs és morál nélkül éltek. De nem volt mentség, Isten tán elfordult a világtól, vagy netán Ő maga döntött a világvége mellet, nem lehet tudni, csak azt, sem hit sem tudomány nem tudta megfékezni a járványt.
 Járványnak is mondták, de volt kit ma és volt kit csak tíz nap múlva szemelt ki a végzet, nem volt logika, nem, voltak összefüggések, mi több a bunkerek sem nyújtottak menedéket, teljességgel úgy nézet ki a helyzet, hogy míg a Dinoszauruszoknak egy üstökös, az addig az emberiségnek egy semmiből feltűnő betegség lesz a kihalásának okozója.

 Nos e kis társaság, melyben közös csak annyi, hogy egy helyen laktak, és többségük egy munkahelyen is dolgozott, még mikor volt internet, egy körüzenet formájába döntötték el, hogy lelépnek a településről, még mielőtt ide is bekopog a végzet. Az elhatározást tett követte és a tizenöt fős társaság, amit csak magukkal tudtak vinni, a malomhoz menekültek. A háromszintes, málladozó vakolatú, de még mindig erős falakkal rendelkező épület, messze volt a legtöbb lakott helytől, anno egy rossz ötlet eredménye volt, főút építése volt a nagy terv, és ez ideális lett volna az üzem szemszögéből, ahová csak egy kátyúktól terhes kis út vezetett. A terv jó volt és ugyan egyben rizikós is, ám ha bejön, tökéletes helynek számított volna. De csodák ugyan vannak, miként tervek is, és gazdasági okokra hivatkozva, egy másik kiszemelt nyomsávot választott a kormány, így a malom magányos maradt, és a tulajdonos, pár év üzemeltetés után, feladta és magára hagyta az épületet.
 Így malom gazdátlan maradt, és az elejében még turisták keresték fel, néha pár fiatal, de mert túl nagy volt a távolság, végül látogatok nélkül maradt, bár a faluba, mely a legközelebb volt a malomhoz tudtak létezéséről. -Ez jól jött a csoport számára, hiszen azt is tudták, a malom közelébe ered a Sán-patak, ami ivóvizet jelentett, az épület pedig menedéket, s mert jobb ötlet nem született, a kis társaság a malomhoz költözve az elszigeteltségbe remélték a túlélés kulcsát. Persze tudták, a híradások elmondták, volt, hogy egy metropolisz hónapokig "dacolt" a járvánnyal és a halál inkább a környező kisebb településeket szemelte ki. Tehát teljesen logikátlan volt a tomboló kórság, ám remélni muszáj volt, és ez a társaság az erdővel körülölelt malomba vélte felfedezni a remény parányi csíráját...

Üres Világ

Tom elgondolkozott, rájött, az élet mindig tudott nehezebb dolgokat produkálni. Emlékezett, egykor még a távolság is nagy kihívásnak számított, most viszont, valahol áldás.
 A férfi a szikla tetejéről nézte az alant elterülő vidéket, bokros, cserjés síkság volt, tökéletes, akár termelésre, de főként a beláthatóság végett, a védelem tekintetében is. -Nem a fertőzöttektől tartott, csekély számba keveredtek a hegyek közelébe, inkább az ember volt a legfőbb veszélyforrás, az ember, mely felemelkedését a csoportnak köszönhette, most ez a csoport, a falkaszellemmel halálos tényezőnek számított az olyanoknak, kik nem kívántak valamely "törzs" rabszolgája lenni, és Tom nem szándékozott egy ilyen funkciót betölteni. Persze az ember mindig rabszolga volt, teljesen mindegy milyen korszakról beszélünk, a díszlet volt csupán a különbség. A modern világ mely belebukott az örök élet keresésébe, a fogyasztói társadalom keretében viselte rabigáját, majd a káosz kitörtével, mikor az utolsó erőd is elesett, visszatért a farkastörvény és a zsarnokok, félkegyelműek, örültek uralma, igaz, a háttérbe talán most is meghúzódott az a réteg, amely mindig is az igazi urak voltak a többségnek, a világnak.

 Mindegy, a szél lenyugodott, a bokrok levelei, éppen csak meg-meg libbentek és az ég, felettébb tisztának bizonyult, a férfi viharra gyanakodott. -Természetesen vihar mindig is volt és mindig is lesz, tán még az ember után is. De a természet tombolásán túl, a férfi valami mást is érzett, hiába, túl rég volt már egy helyen, megeshet, valamelyik banda, horda, teljesen mindegy a megnevezése, a közelbe járhatva feltűnt a kukorica táblácska, és bár nem nyúltak hozzá, ez a történés elkerülhetetlennek látszott.
 -Az erősebbé minden, a többiek meg rabszolgák vagy dögöljenek meg!  -Erről szólt ez a rohadt világ, és bár a metropoliszok elnéptelenedtek, falaik kiégve groteszk emlékként meredeztek, az ember nem, hogy összefogott volna a járvány és a vele járó civilizációs összeomlás okán, ó nem, inkább még borzalmasabb lényé válva, immár levedlette a társadalom és a vallás által rája helyezett szabályokat és őrjöngött, véres táncot járva a gonoszság tüzei körül.
 A férfi felállt, karabélyát vállára helyezve, immár kimagasodva rejtekéből, egy utolsó pillantást vetett a tájra, majd azzal a gondolattal, hogy tovább kell lépnie megindult a közeli menedéke felé, csak remélve van még idő, legalább a kukorica beéréséig.

 Félni nem félt, a világvége sok mindennel szembesítette, megtanította, ha nem öl, hát akkor őt ölik meg, miként arra is, hogy a bizalom drága kincs, de nem érdemes érte nyúlni, mert a végén, pont a bizalom teszi az embert sebezhetővé.
 Kicsit keserű, a magány csak egy dolog, túl lehet élni a mindennapokat, ráadást Tomnak szerencséje is volt, egy kutya csapódott hozzá, éberségének köszönhetőn, nem egyszer jó előre fel tudott készülni a véletlen erre keveredett fertőzőt érkezésére, sőt, egyszer egy háromfős csoportot is sikerül semlegesítenie, a sírjaik nincsenek is túl mesze. -Igen gyilkolt! nem volt sok választás, az élelmére pályáztak és a megegyezés az ilyen komisz világba nem létezett. -Jól tudta, ha akkor enged, ma ő feküdne egy gödörbe, jó esetbe, rosszabba meg az állatok falták volna fel tetemét, s ebből Tom nem kért.
 Persze volt mikor segített egy-egy rászorulton, de csak akkor ha menedéke nem volt veszélybe, azt nem engedhette meg, hogy megpillantsák otthonát, az felért egy fél vereséggel. A segítséget általában akkor nyújtotta, mikor távolabbi járőrözésre indulva, belebotlott egy másik magányos vándorba, a társaságokat magától érthetődön mindig kerülte. Lehet hülye felfogás, lehet lenne más lehetőség, lehet. Igaz ez a lehet, pont olyan, mint a volna, szóval csupán csak egy fikció, attól pedig az ember még felfordulhat...

Szürke Reggel

 Törött oszlopok, mohától zöldellő kőfoltok és mindenre ránehezedő borús fellegek. Egy teljes nap kezdete volt, Mark fáradtan állt a romok előtt és a hűvösben a gyér fény pilácsánál a környező erdőt fürkészte.
 Nem a dimenziókon túli szörnyeket kémlelte, azok lármával és óvatosság nélkül szelik a megtépázott földet, az emberek voltak az igaz ellenségek, hiszen, ember, embernek farkasa, a túlélésért a legaljasabb dolgokra is képesek, ezen két lábon járó pokolfajzatok. -Ez volt, ezt hozta a negyedik dimenzióval történt kísérletek. Előbb hasadások, aprók és veszélytelenek, majd lékek, hatalmasak, elképzelhetetlen kreatúráknak utat adó kapuk nyíltak, s ekkor már a tudósok kevesek voltak, a hadsereg pedig csak próbálkozott, egyre inkább erőtlenül.

 Mark Stone egy piciny csapatra vigyázott, mint volt elitkatona, megvolt a képessége arra, hogy időbe felfedezve a veszélyt, megoltalmazza a főként gyerekekből és nőkből álló társaságot. -Igazából sajnálta őket, pedig a józan ész azt diktálta, lépjen le, egymaga jobban boldogulna. Ám még ember volt és így nem tehette, tehát védelmező volt, két másik társával, bár ők nem voltak katonák, de a lényegen nem változtatott.

 -Léptek, nem fordult meg, szinte érezte, hogy Eva közeledik, egy volt pincérnő, ma a csoport összetartó személyisége, akinek mindig volt egy-egy jó szava és ahol könny fakadt, ő igyekezet humorral, jó szóval vagy csak egy baráti öleléssel felszárítani.
-Jó reggelt, itt egy kis kávé. szólott a barna hajú nő és a férfi felé nyújtotta a még gőzölgő, bögrébe zárt kávét.
-Köszi. erőltetett egy halvány mosolyt a borostás, álmosságtól fáradt katona. Ez nem volt protokoll, csak hát Eva megérdemelt nem csak egy mosoly, de sokkal többet is. De nem olyan idők voltak, a férfi a feladatát tartotta számon, és elvei voltak, elvei mely szerint nem használ ki senkit, kiváltképpen egy törékeny nőt. -Persze Eva karcsúsága ellenére messze nem volt törékeny, elég jó bánt a karabéllyal, és már közelharcba is bizonyított.
-Milyen volt az éjjel? tudakolta a nő, még nem akarta magára hagyni a férfit. S bár már jó ideje letisztázták, addig amíg a csoport nem kerül egy viszonylag biztonságos helyre, nem történhet közöttük semmi, ez nem akadályozta a kedvességet a szeretetet.
-Mint a többi, szerencsénkre. jött a válasz, és ugyan tények hangzottak, a hangszín többet jelzet a nő számára.

 Furcsa volt, sokat beszélgettek ha volt erejük és hangulatuk, ám szavak nélkül is megértették egymást. A kapcsolatuk ez eddig inkább érzelmi síkokon működött, és ugyan még egy csók sem született közöttük, a csoportba mindenki tudta, ők összetartoznak. Nehézkes, Eva nem volt katona, neki szüksége lett volna ölelésre, egy gyengéd érintésre, viszont elfogadta, hogy Mark nem akar túl közel kerülni hozzá, mert akkor nehezebb lenne minden, meg aztán a halál minden percbe lecsaphatott, ragaszkodni egy emberhez, mikor egy tizenöt fős társaságra kell egyformán ügyelni, kicsit felelőtlenség lenne, legalábbis a katona így gondolta.
 Gondolta, de ember volt és tetszett neki a nő, tudta, hogy fennáll közöttük egy erős kötelék, és bizony Mark is szerette volna magát egy rövid időre elrepíteni a valóság könyörtelen világától, de nem tehette, még nem(?)

 A kávé finom volt, finom és átjárta testét a melegség, igaz lehet ezt nem csak a kávé teremtette, sőt, vélhetőn a kék szeműnek nagyon is sok köze lehetett, több mint a koffein tartalmú italnak. -Elmosolyodott, ez most őszinte és szeretettől kifényesedett volt, talán hibázik, talán nem, de megfogta a nő kezét, a kiürült bögrét a földre ejtette és egy percig csak egymás szemeibe nézve, némán bólintottak és megszületett a reggeli csepegős esőbe az a bizonyos csók...

Arhtur Dareus Cook: Masina

Dawe Corn elégedetten nézte művét, a folyóparton magasodó, inkább hordó, mint téglalapforma berendezést, amit barátja cseppszámláló szerkezetnek nevezett el. Bár Dawe úgy érezte a név nem illik egy ilyen horderejű alkotáshoz és ezért a hivatalos elnevezése a bordóra mázolt gépnek PONTOSSÁGMÉRŐ SZÁMLÁLÓ GÉPEZET.
 -A masina lényege, hogy megszámolja a rajta áthalódó vízmennyiséget cseppre pontosan, s hogy ne legyen malőr, a megszámolt vízcseppeket enyhén ionizálja a berendezés, így ha véletlen újra pont a már megszámolt csepp kerülne a gépbe, az érzékelve, figyelmen kívülre helyezi a rakoncátlan vízcseppet.

 A tudós olyan elégedett volt, hogy ha itt lenne cimborája, feltalálótársa, bizony azt mondaná neki HEURÉKA! -De mivel senki nem tartózkodott a közelbe, a gép pedig nem tudott beszélni, Dawe doktor kicsit szomorkásan a messze nem magányos fűzfa tövébe telepedve, balra tőle egy vidám hangyaboly lakói tüsténkedtek, szóval lehuppanva a szerkezetet nézte és hallgatta annak édes zümmögését, mint ha csak egy gyilkos méhraj telepedet volna meg a folyó partján, idilli volt, az már  tény.
 A férfi aki még nem volt túl az ötvenen és még a hetven is odébb volt tőle, egy fűszálat szakítva, a körmeit kezdte piszkálni, valahogy úgy érezve, hogy bár felfedezte Amerikát, mi több a nevét is adta a kontinensnek, még is azok a fránya vikingek jó pár évvel megelőzték. No igen, nyomasztó gondolatok, még akkor is, ha a tudós jól tudta, ilyen agyafúrt szerkezetet, még senki sem alkotott.

 Nem akart agyalni, mi több, nem akart másik berendezést sem kitalálni. Úgy gondolta ő már letette névjegyét e világba, neve talán felkerül a feltalálók tabellájára, megeshet a második sorba, az első már nagyon foglalt volt.
 Mindegy, azt nem akarta, hogy a világ elfeledkezzen a berendezéséről, azt sem, hogy ne, igazából csak azt tudta, immár szinte híres emberré válva, hogy bizony sok felelősség nehezedik vállaira, mert hát a masina működött, és biztos sok ország igényt tart majd a berendezésre, ami a népszerűség mellet sok támogatót is jelentett és még több felelősséget, ki akarna egy beinduló nukleáris láncreakciót???

-Nem! morogta Dawe, valahogy egyszerűbbnek szerette volna látni az életet, és most igazán sajnálta, hogy szeretett felesége elválva tőle, egy milliomos elemlámpa kereskedőhöz csapkodott, mint Titanic a jéghegyhez. -Komisz múlt és konok emlékek, nincs örvendezés könnyek nélkül, vélekedett a tudós, immár nem piszkálva a körmeit, a jövőre igyekezett koncentrálni, még szerette volna megélni, hogy nem csak sikeres és gazdag, de marslakóvá is válik. Mert Dawe Cornnak gyerekkori álma volt, hogy a Marson élve a buckák árnyékába csicsókát termel az enyhe gravitációjú planétán, körülötte apró termetű kutyákkal, kik vidáman szökdécselve csaholnak az ég felé.

 Persze ez már egy másik történet, miként a Gravitáció is...

Valkűr ( Gyűjtemény )

A Ragnarök úgy közeledett, mint a futótűz, és Odin most először érezte, közeleg a végzete. Nem félt, az idő kezdetétől tudta, hogy elfog jönni a világvége pillanata, mikor egy végső csata keretében, a régi megszűnve, átadja helyét egy újnak.
 Persze emberi szemmel nézve még akadtak évek, de ez egy isten számára egy lélegzetvételnél is kevesebbnek számított. -Meg kellet történnie, és miközben sajnálkozva nézte a hitevesztett emberi világot, ahol a szívekért istenek tolongtak, és most a vég közeledtével úgy tetszett, egy halhatatlan sem marad győztesen, hiszen az emberek kinőtték teremtőiket, és, új, gonoszabb világot kívántak maguk körül látni.
 Az isten, fáradtnak érezte magát, nem kívánt letekinteni és nem kívánta felmérni sem a régi sem az újabb istenek híveinek erejét, nem volt értelme. A közeledő tél egy olyan esemény, mely minden isten tanaiban benne foglaltatik, már mint, hogy eljön a világvége, lehet nevezni bár minek is...

 Nova csendben ült egy szírt tetején, lentebb egy keresztes harcolt, hátát egy kiégett épület falának támasztva, négy muszlim harcos ellenében. Az épület maradványaiból még fűst emelkedett, de már csak haldoklón, a kereszteslovag saját verejtékében úszva, kardjával védte magát, a túlerő számszerűen elsöprőnek tűnhetett, de egy lovag számára e csatlósok még nem feltétlenül jelentették a végzetét. A lovagot páncél védte, baljába pajzs, melyen ékesen ragyogott a kereszt, míg ellenfelei páncélt nem viselve, egyszerű banditáknak tetszettek, kik leszakadva egy seregtől, saját fejük után menve, a fosztogatást favorizálták.
 Ők még nem találkoztak igazi kereszteslovaggal, és azt is előnynek vélték, hogy a férfi gyalogosan szelte a Jeruzsálem felé vezető utat, amit még a keresztények messze nem biztosítottak, a kihaltságot is saját lehetőségeik oldalára írták.
 Igaz, mikor harcba bocsátkoztak már látták, hogy a kiégett fogadó árnyékába húzódó hitetlen fegyverzete komolyabb, mint amit ők birtokoltak, de ebből az fakadt, hogy ha megölik a lovagot, minőségi felszereléshez juthatnak, újabb motívumként jelentkezett.

 Nova csak szemlélt, tudta, hogy Odinnak Einherjarokra van szüksége a végső harchoz, ám még nem döntötte el, hogy egy keresztényt felvihet-e megrovás és ellenszenv nélkül a Valhallába. Egy muszlimot már is vihetett volna, az egyenes kard a bekötött fejű férfi torkán szaladt keresztül, a íves penge kibukott kezéből, s mikor a kard elhagyta testét, immár bugyborékoló halálhangon ő is a porba hullt, a négyből már is három kerekedett és a félelem nyomasztó madárként tornyosult a lovagra támadok fölé.
 Nova farkasai felvonyítottak, az asztrál téren remegés futott keresztül, egy halott már született, de a lelkére Odinnak nem volt szüksége, mehetett saját hite poklába, bűnei ugyanis hosszú sorokat alkotnának egy papírlapon.
- A Valkűr hollófekete haját egy frissen támadt fuvallat  lengette meg egy pillanatra, az érzés kellemes volt a harminc-fokhoz közeli hőségbe, Nova nem irigyelte a lovagot, ha túléli rendesen innia kell, különben elhalálozik. -Ez van a közel-keleten, milyen jó is a messzi észak, kalandozott el a gondolata a szépséges jelenésnek, akit most emberi szem nem láthatott, csak a halál fényénél tárulkozik fel, már ha méltó valaki egy Valkűr figyelmére.
 A keresztes iparkodott, újabb tarka öltözetű fickó terült társa mellé, neki még a haldoklás percei sem jutottak, a vágás kegyetlenül végzetesre sikerült. A lovaknál is hatalmasabb farkasok ismét hangjukat hallatták, ám nem gyűltek a tetemek köré, nem érezték ami miatt mozdulniuk kellenék, így Nova is csak szemlélt.
 Percek teltek és két halott az eredmény, a muzulmánok szörnyű átkokat harsogtak, igaz, a lovag nem értette és nem is igen érdekelte, ő még az életéért harcolt. Ám a küzdelem hirtelen megszakadt, a még életben lévő támadok összenéztek és hátrálásba kezdtek, a keresztes nem mozdult, nem tudta, csapda e készül, vagy e küzdelmet immár diadalnak könyvelheti el. A Valkűr is figyelt, de ahogy a muszlimok egyre távolodtak, felismerte, most nem lesz a lovag útitársa a Valhallába, talán majd legközelebb...
Einherjarok: Csatamezőn elhunyt hősök, kik Odin mellet harcolnak a végső ütközetben...

                                                                  II.
Egy elejtett gyufa utolsó leheletével lobbantotta lángra az avart. A tűz úgy növekedett és forgott, táncolt, mint egy démon, a cseppnyi lángocskából párperc alatt tomboló tűzvihar kerekedett, s miközben a tűz sikoltott, emésztve a fenyvest, egy kacaj is felcsendült legmélyén, Loki nevetés, az elfajzott tűzdémon elszabadult.
 Nova megrettent, messzi szelte a magasságot holló képébe, de a távolság relatív volt, mikor a káosz istene valami úton-módon kiszabadult. Csak remélte, hogy Odin tud az eseményről, miközben az is nyilvánvalóvá vált, immár elkerülhetetlenül megérkezett a Ragnarök(?)
 Most, hogy az istenek és emberek ellensége erejét fitogtatván tombolt a tűz közepén, a Valkűrbe felmerült a kérdés, vajon, hogy győzhette le Loki a mérgét csepegtető kígyót mely a gonosz isten fejére volt helyezve, szörnyű kínokat okozva az átkozottnak. -Sigyn-i nem lehetett, a démonhoz hű feleségnek nem volt ereje, hogy eloldja az isten kötelékeit és a kígyót is legyőzze, már csak azért sem, mert minden erejét lekötötte, hogy férjét védje egy tál segítségével a csepegő méregtől.
-Tehát a világvége. nyögte Nova és még mielőtt szemet szúrna az őrjöngő istennek, menekülésre fogta, jelenti, ennyi amit tehet, egy isten ellenében.
 Igaz, még messze nincs ereje csúcsán a kiszabadult, de ami késik, az még nem azt jelenti, hogy nem következik be. Bár, egy intrika gondolata is felmerül Nova elméjébe, mert Odin nem küldte volna toborzásra, ha a vég elkezdődött volna...

 Odin tudta az idő relatív, a múlt és jelen csak egy lépés kérdése, de a hír, melyet egy Valkűr hozott, haraggal töltötte el. A végzetétől nem félt, hisz a kezdetektől ismerte, de azt is, hogy Loki csak a Ragnarök előtt szabadulhat, és az a pillanat még váratott egy keveset, tehát árulás lehetett, árulás, a kérdés csak az, e gyalázatot ki követte el!
-Szkádi biztos nem lehetett, a halál szakadékáról hozták vissza, a döbbenetes az, hogy az óriásnő nem emlékezett semmire, bár vicsorgott és átkozta Lokit, most még nem volt ereje, a szörnyeteg nyomába eredni.
 Viszont a főistennek volt egy ötlete, Tyr, a félkarú hadisten, a csaták jó ismerője, és ha Loki valóban idő előtt szabadult/szabadították, akkor Tyr az aki ismét láncra veri és visszahelyezi bűnhődése helyszínére. Persze a kiszabadult démon feleségére is lesz gondja, Odin dühe határtalan volt. Eldöntötte, a nő immár nem fogja férjét oltalmazni, legyen a kínoktól földrengés, a kígyó mérge eméssze csak Lokit a világvégéig,  de könyörület nem lészen, ezen a gyalázat elégtételt követelt...

 Nova nem akart gondolni Loki kiszabadulására, remélte a főisten kézbe tartja a dolgok folyását, és mert a küldetése nem ért végett, keresnie kellet a hősöket, a nagy háborúhoz szükség volt a harcosokra, Odin igényelte az elitsereget, így nem tehetett mást, tette a dolgát cselekedet.
 -Az Iraki háború első napján volt túl a világ, a katonai fölény elsöprő volt a szövetséges erők részéről, és a kiválónak tartott köztársasági gárda úgy omlott össze, mint szellőtől a kártyavár.
 Nem tudta van-e értelme itt valódi hősöket keresni, ez egy robotszerű háború, sem erény, sem erkölcs nem igen dominált. Tankok gördültek, bombázok repkedtek és a sivatag egét kormos felhők sötétítették.
 A Valkűr döntött, bevillant a lovag, ki két muzulmánnal végzet és kettőt megfutamított
, úgy vélte, a hősök nem a 21. századba tolonganak kiváltságra vágyva. Itt a zsold dominál és a vágy, hogy ölhessenek, elvek és hit nélkül. -Vázakra pedig Odinnak nem volt szüksége. Az Einherjar egy olyan harcos, ki rászolgált a hősi megnevezésre, küzdelmével, bátorságával, eltökéltségével, és igen, olykor könyörületével. Nos ez egy technokrata világba kihalt fogalom, a Valkűr hamar belátva, tovább is lépet az idő és tér lépcsőjén...

                                                              
                                                                    III.
-Nova fáradt volt, persze egy Valkűr gyakorlatilag nem fárad és nem is halhat meg, de ahogy a szökőárat figyelte a magasból, még is elcsüggedtnek érezte magát. A víz húszméteres falként zúdult a világra, percről percre közelebb került Lisszabon nyüzsgő városához. A tombolás Portugáliát fogja megrengetni, több másik országgal egyetembe, de nem lehetett megállítani, ez a Ragnarök részét képezte, még Odin sem kívánt közbelépni.
 -Lentről ha egy hajó a nyugodt tengeren haladva, és valamely matróza az ég felé pillantana, csak egy fekete foltot egy köröző madarat látna, talán egy varjúnak azonosítva. Persze most a dühöngő vízhullám, mely mögött még egy és még egy közeledett, nem adott teret a hajóknak, és Nova nem is értette, miért megint a vég idején tekereg, mikor neki a hősök felkutatása lenne a feladata.
 Nem értette saját szándékait sem, de mivel Odin még nem adta jelét nemtetszésének, kockáztatott. Igaz, az Ő kockázata eltörpült a szökőár haragjával szemben álló tudatlan milliókhoz képest. S ahogy a másodperc közeledett, a Valkűr még is, úgy érezte, jobb, nem látni, miként dönti le a felkorbácsolt természet, emberek otthonait, emlékeit és reményeit...

 Tovább lépet, elhagyta a Ragnarök idejét és az ókornak nevezett időt célozta meg, ruhát és formát öltve, és az antik világ Rómájába jelent meg, egy gazdag patrícius család tagjaként. A gyaloghintó függönye mögött jelent meg, egy testbe költözve. A lány először öklendezett, de hamar feladta, gömbbe zárva a lelkét, nem küzdött, így Nova a vártnál gyorsabban lett, egy illatozó nemes hölgy, kit óvatosan lépkedő rabszolgák cipeltek, nem is sejtvén, gazdájuk, most pihen egy belső világba, legalábbis amíg a Valkűr másként nem határoz.
 Nem volt még kíváncsi mi van a függöny mögött, még pihent élvezte a testet, bár nem a sajátja, de test, és próbálta a lány gondolatait, céljait és egyáltalán hova is készült kifürkészni. Ez most kikapcsolódásnak tűnt, már csak azért is, mert ha úgy akarta volna, saját testébe is megérkezhetett volna. No igen, de az a volna ott volt, és ez a módszer ezerszer gyorsabb és praktikusabb, hiszen ismerték, és nem kell semmit tenni, hisz egyből ott van ahol lenni szeretne, ez is a célja a megszállásoknak. Ne démon volt, istenség, és nincs szándéka ártani az élőknek, hiszen neki holtak kellettek, kik bátran halva, kiérdemlik a hősi seregbe való belépést...

 Nova, tűnődve nézte festet körmét, azaz Olívia körmeit, és bár nyilván egy szolga munkája, de kiválónak mutatkozott, mondhatni, tetszett a fakó bíbor, és ez a szín teljesen illet ruházatához, csak nem randi(?)
-Még nem járta be a lány teljes gondolatvilágát, még akadtak kisebb kérdések, és azokon az embereken mosolyodott el, kik, a mitológiát, leírt paragrafusként fogadták el, nem értvén, hogy az idő és a tér annyira relatív, hogy lehetne azt is mondani, valójában, nem is létezik. -Mindegy, egy dolog biztosnak tűnt, a víz illatából ítélve, hogy igen csak közel járhatnak a Tiberis-hez, még majd csónakázás lesz. mosolyodott el a Valkűr, mikor a szolgák megálltak és a függönyt széttépve egy dühtől forgó tekintetű férfi meredt rá, majd még mielőtt szó születhetett volna, Olívia testébe egy tőr szaladt, halálos pontossággal, az életet darabokra tépve...  

CERN a Világvége

 Talán ha úgy lett volna, talán ha meglelem, az élet értelmét, még mielőtt berobbant volna az a rohadt hadronütköztető... -Talán, kur.a sok az ilyen bizonytalan dolog, mint a kaja is. -A bunker falai melyek oltalmaztak ez eddig, már repedezettek, a kinti káosz talán napok kérdése és ide is befurakodik, persze csak talán.
 Ahogy más szóval, hasonló maszlagba, a volna lenne a kulcs, de se egyik sem a másik nem segít, hiszen a tények a vállunkra nehezedve, le lehet tagadni, de attól még idővel agyontapos, mint egy könyörtelen gólem.

 A gép elé ültem és a külső kamerák képeit kezdtem nézni, igaz, sok értelme nem volt, az ajtók és a falak kitartásától függött minden, a kint tolongó kreatúrák csak habok voltak azon az elcseszett tortán. Akadt ott szerencsétlen mutáns, mivel, nem egy nukleáris erőmű felrobbant a katasztrófa első öt napjába, a negyedik ilyen erőmű a Paks 2 volt, már az is csak múltidő, mint New York.
- Szóval az ember megvívta háborúját önmaga önteltségével, és hát természetesen elveszítette. Nem kellet ezen agyalni, mikor istenné kíván válni egy teljesen alkalmatlan lény, annak sorsa előre levezethető és tragikus, sajnos nem csak az egyén de az egész civilizáció szempontjából.
 Az ember szerette hinni, hogy űrből jött, hogy ő tulajdonképpen több, mint a többi élőlény, és hát hihette, a tettei mindig rácáfoltak hitvilágára, mert az embernél aljasabb, gonoszabb és kártékonyabb lényt, még nem hordott hátán a planéta.
 A dinoszauruszok kipusztultak, ők nem tehettek az üstökös vagy bár mi becsapódásáról, ám az ember tehetett, mikor létrehozta a nagy hadronütköztetőt. Voltak jóslatok, hogy sok apró vagy nagyobb fekete lyuk fogja e gépezet miatt elnyelni a bolygót. Hát kicsit tévedtek ezen szakemberek, nem fekete lyukak, hanem dimenziókapuk nyíltak, és a végtelen majd minden gonosz borzalmai a földre igyekeztek, a feltárult átjárok szinte hívták e kreatúrákat.

 Nos itt voltak, nekem sikerült pár társammal egy bunkerhez eljutni, aztán, mint ahogy lenni szokott, kitört az őrület, és a végén, már csak én voltam élő, mert a csekély erőforrásokért és a dominanciáért hamar elkezdődött a küzdelem. Hát én kimaradtam, nem harcoltam, és mert nem tartottak vetélytársnak, hagyták, hogy csendben meghúzódva kimaradjak a őrjöngésből. De mert tudtam, a végén én is sorra kerülök, tettem róla, hogy az utolsó előtti pillanatba kivédjem a végzetem, és én legyek a végzetük akik lebecsültek.
 Nem dicsőség, de a túlélésem záloga volt, és bár megtörtént, messze nem vagyok büszke rá, mert ezek az elállatosodott emberek rákényszerítettek, hogy az ő szintjükre süllyedjek, hát süllyedtem. S bár győztem egy adott pillanatba, hatalmas kérdés volt, mi lesz ha betörnek a külvilág démonai, vagy egy idő után, saját belső szörnyeim fordulnak ellenem. -Kérdések, olyan dolgok ezek, mint mikor tudták az emberek, hogy a megújuló energiaforrások olcsóbbak és biztonságosabbak, még is a pénz miatt akkor is erőltettek az atomenergiát.
 Mindegy, ahogy Európát, úgy a világot is megremegtette a Svájcba található ütköztető nem megsemmisülése, hanem berobbanása, ami sok száz dimenziókaput tárva fel, a világunkat egyféle világvégébe röpítette, csupán pár hét alatt...
„A CERN segítségével megtalált ’isteni részecske’ elpusztíthatja az univerzumot, mivel összeomolhat a tér és az idő,”
Dr. Hawking.

Kilátások II.

A tűz saját táncát járta, Mark a földön feküdt mozdulni sem tudva, érezte testét, ám nem volt ereje szinte még lélegezni sem. -A tűzet nézte, a detonáció maradványaként, egy műanyag darab lángolgatott, fanyar füstöt teremtvén.
 -Az ablakon át, mivel üvege már rég kitört, voltaképpen megsemmisült, a kint uralkodó szél a hideggel együtt esőcseppeket is bedobált, néhány, még a férfit is megtalálta, s tán a tüzeket is, de a magányos lángocskák még könnyedén ellenálltak. A férfi a kardját kereste, ugyanis mikor bekövetkezett a robbanás, ahogy a lökéshullám meglódította, a penge kiesett kezéből, mi több a tudatai is néhány másodpercre.
 Nem volt jó hely, egy emeleti lakás, melyet bombával biztosított valaki. Az hogy embernek vagy zombinak szánta teljesen mindegy volt, hiszen, most Markot döntötte le a lábáról, és még szerencsésnek is mondhatta magát, hogy viszonylag épségbe megúszta, hála az amatörizmusnak.

 Nagyot sóhajtott, a füle zúgott, úgy hogy azt sem hallotta volna meg, ha egy élő-halott vánszorog tehetetlen testéhez, étkezésre készülve.
-Kurv. élet. nyögte a férfi, és külön köszönetet mondott a haderőtől magával hozott és használt könnyű páncélzatának, mert gyaníthatón az életét részben neki is köszönhette. -Próbálkozott, tudta mozdulnia kell, a robbanás, ha akad az épületbe zombi hívószóként visszhangozhatott primitív agyukba. S most, Mark biztosra vette, mocskosul belavírozva magát egy kelepcébe mozdulnia kell, de nagyon gyorsan, még akkor is ha nem is neki és nem is annak szánták. A tény, a zaj vonzza a dögöket, a detonáció meg úgy kiüti az embert minden tekintetbe, hogy könnyű prédává válva, kellemes vacsorává válhat az zombi asztalkáján.

 Sikerült! -Végre visszanyerte teste felett az irányítást, bár tagadhatatlan, úgy érezte magát, mint ha most ütötte volna el egy sebesvonat. Nehezen tápászkodott fel, az biztos hogy rendesen zúzódásai voltak, de sem komolyabb seb, sem törést nem fedezett fel magán, ami persze nem azt jelentette, hogy minden oké.
 A kardjáért vánszorgott, úgy mozgott mint egy részeg-kába ember, a kard súly pedig tonnáknak tetszett. Szíve szerint eldobta volna a most súlyos fegyvert, de ekkora ostobaságot semmi képen nem követhet el, a lőfegyverek után a kard volt a legjobb eszköz a hullákkal szembe, igaz volt ki a bárdra esküdött, viszont a haderőnél a kardot rendszeresítették, és a kiképzést is e fegyverre alapozták.

 Döntenie kellet, kimerészkedik a folyosóra és reménykedik a szerencsébe, vagy a B-terv lép életbe, ki az ablakon, és a tűzlétrán le az utcaszintre. Természetesen egyrészt szerencséje volt, hiszen nem minden ablak alatt szalad lefelé tűzlétra, viszont párkány akadhat amelyen keresztül kisurranhat a helységből, viszonylag feltűnés nélkül.
 Ám volt tűzlétra, Mark eleve olyan házat nézett ki, és csak is olyan lakásba telepedett volna meg, ahonnét akad másik kiút. Lehet a bombagyártó is hasonló logikát követve helyezte el robbanószerkezetét, de ez most mindegy is volt, a párkányra visszatérve pedig, most a férfi nem is érzett annyi erőt magába, hogy néhány centis falrészen balettezzen a még mindig, megunhatatlanul csepegő esőbe.
 -Sok gondolat, kimászott a füstöl terhes és tüzektől lidérces szobából, ki az esőbe, ki az egyre tolakodó sötétségbe. Már csak egy kérdés volt, le, egy másik menedéket keresve, vagy felfelé, bízván a jósosába...

Kilátások I.

 Nem szólt semmi a hitről, csak a remény létezett, hogy az alkonyt, újra a hajnal váltja. Persze az univerzum törvényszerűségei az embertől függetlenül zajlottak, ám az ember szempontjából, a halál egyenlő volt a törvényszerűségektől való búcsúval is.
 Ez volt, egyszerű és kegyetlen, igaz Mark Wood attól még egy sajátos szemszögből nézte a világot, és az egészből csak azt látta, hogy a planétát az élő-halottak uralták, és az emberiség, szinte napról napra kevesebb és gyengébbé válva, a hanyatláson már túllépve a végzete felé sodródott. S bár ez tény volt, a férfi úgy vélte, még ha az emberiség ki is pusztul, nagyrészt saját magának köszönve, ő túl kívánja élni az egész elcseszett világvégét.

 Irónia az egész, Mark egy rohadt metropolisz dzsungelébe az enyhén savas esőbe állva, a közeledő estétől tartva egy biztonságos pontot keresett. -Tető, egy toronyház magassága a legideálisabb, legalábbis a férfi így vélte és mert tudta az alkonnyal a zombik is csoportostól előmerészkednek, a napfényt valami oknál fogva rühellték, ildomosnak látta a cselekvést. Azt azért jól tudva, a lépcsőházak kész csapdákká is tudtak válni, és egy pont után, minden irányból felbukkanhatnak a hullák. Mi több, a mocskok a épületekbe nappal is éhesen mászkálva, komisz kihívást jelentettek. Ám az ember ragaszkodik az emberi emlékekhez, városokhoz, házakhoz, és a védelmet az ilyen helyeken remélte.

-Ostobaság, Mark több hónapot élt a helyek között, és alig volt összetűzése zombikkal, így tudta, éppen az emlékek helyei a legnagyobb veszélyforrások. S bár a világot a hullák egyre csak falták, a természet törvénye őrájuk is kötelezőn hatva, egy-egy ember és állat mentes területen, a zombik egymást is elkezdték enni. A férfi erre a tényre alapozta a túlélését, úgy kalkulált, egy idő után, saját magukat fogják elpusztítani az élő-halottak, és akkor esély nyílhat a keveseknek, persze ha még lesznek, újra birtokba venni a földet. 
 Kicsit utópia, de hit nélkül, csak az ilyen reményteli megfigyelések adnak az embernek küzdeni akarást, mert ugye másként mi értelme mindennek. Azaz akadt értelem, mert Mark pont ezért tért vissza a civilizáció romjai közé, ugyanis egy rádióadást vett, melyben egy nő a segítséget kért.
 Nem volt ostoba, ezer ilyen kelepce létezett, az ember ugyanis még a vég idején is önmaga ellensége maradt. -A rabszolgaság kora volt ez, a rabságé, ami talán még jobb volt a pusztulásnál, igaz Mark nem kért az ilyen dolgokból, magányos túlélő volt, és ezen nem nagyon kíván változtatna, ám a nő aki a rádión keresztül segítséget kért, a testvére volt, és a vér még kötelezte az embert, már ha ember, ember tudott maradni ezen embertelen világba.
 Nem volt könnyű, a férfi végig harcolta a zombik ébredésétől, egész amíg a központi kormányzat irányítani tudta a haderőt a hanyatlásig, az emberiség oldalán. Amikor pedig minden szakadt, Mark is, sok társával együtt, amit tudott magával cipelve tulajdonképpen dezertált. Az ő fajtájának volt lehetősége, a legtöbb emberi kolónia igényt tartott a profi katonákra. A fegyver és aki használni is tudta megfelelően aranynál is értékesebb volt. Egy harcos éppen úgy tudta az élő-halottakat irtani, mint a falakat védeni, egy másik emberi csoporttal szembe.
 Ilyen  világ volt ez a jövő, ami jelennek számított, és ezen az elveszett katyvaszba, amit életnek neveztek, Mark egy véletlen folytán, talán rálelt családja egy elveszett tagjára, és ez elég ok volt arra, hogy belépje a halálos veszélyt jelentő metropolisz romjai közé...