Küzdelem

Az inkvizítor a zord időt nézte a város felett lebegő űrhajó panoráma ablakán keresztül. A savas eső a szmogot mosta vissza a metropolisra, úgy gondolta, vissza a feladónak. A férfit nem érdekelte a hanyatló emberi civilizáció, nem érdekelte, mert úgy vélte az idő a fénynél gyorsabban közeledik, mikor az ÚR lesújt ezen élősködő vírusra, melyet emberiségnek is neveznek.
 Nem volt joga ítélkezni, de az embereknek sem volt joguk milliónyi fajt kiirtani, szeméttől élhetetlen óceánokat teremteni, a bolygó belsejét kiforgatni és az erkölcsöt, sőt saját hitüket szemen köpve az erkölcsi fertőt brutális módon visszahozni.
 Legyintett, elhessegette a nyomasztó gondolatokat, elhessegette a galaxisok közepéről a Föld felé közeledő végzetet, és konkrét feladatára irányította elméjét, egy démont meglelni, egyet a rengeteg közül melyek immár a patkányoknál is szaporábban uralkodtak az emberek között, hiszen ahogy a hit megtört, az erkölcs összeomlott, a sátán egyenes utat talált, és szolgái által élt is a könnyű lehetőséggel.

 Szent György, ez volt a inkvizíciós hajó neve, és a Titán holdról érkezett, ahol az Új Vatikán magasodott, távol a mocsoktól, a mocskosoktól. Ám mert míg az egyház létezik, kutya kötelessége harcolni az immár túlerővel rendelkező gonosszal. -Az egyház harcolt, és bár nem volt annyi keresztes és inkvizítor, hogy jelentős eredményeket érjenek el, egyenlőre cselekedhettek, a világkormány még eltűrte a vallás jelenlétét, igaz az emberek hitetlensége kapukat nyitott a pusztulás irányába. A sátán is cselekedet, hiszen a hit számára is fontos eszköz volt, ugyanakkor kétségtelen, a gonosznak meg volt az a hitvallása, hogy attól, mert te nem hiszed, ő ott van, és létezik!
 John Merren egy leszállóegységgel közeledett az egyik elhagyott, hajléktalanok által ellepett, egykori templomegyüttes felé. Még a tulajdon az egyházé volt, de papok híján a fenntartása egyrészt értelmetlennek látszott, másrészt a bizonytalan jövő miatt fölösleges, hiszen a kormánynak kedves időtöltése volt a kisajátítás, mert ugyan eltűrték az egyházat, ahol lehetett, mindent megtettek a működés ellehetetlenítse érdekében. Így történt, hogy a a Vatikán úgy határozott, hogy csupán leszállóhelyként őrzik meg az egykori templomot és a hozzá tartozó létesítményeit. Akadt ott egy letisztított terület, pont alkalmas volt a kis és közepes gépek leereszkedésére, s mert a nyomornegyed szélén terült el, egyenlőre nem tartottak rá igényt az ingatlanbefektetők.

 Az inkvizítor, bíbor páncélzatában, oldalán plazma pengével, lassan hagyta maga mögött a leszállóhelyet, a gépe miatt messze nem aggódott, két harci android védelmezte a járművet, akikkel szemben semmi esély nem volt még egy nagyobb fosztogató bandának sem.
John az a bizonyos lepukkant ház felé lépdelt a szeméttől és csótányoktól hemzsegő utcán, ahol a démon rejtőzött. A gonosz friss jövevény volt, még nem akadt pártfogója, és ereje is éppen csak létezett, ami így könnyű célpontnak ígérkezett. Könnyű volt, de mivel a Szent György egy hatalmas monstrumnak számított, nem volt titok New Boston, alvilági lényektől hemzsegő kerületeibe, hogy egyházi egységek érkeztek, s ugye még a kormányzat lenyelte, hogy a keresztesek bizonyos dolgokat megtehetnek, igaz, minden kilőtt démon után keményen fizetett az egyház, ugyanis a kormányzat nem ismerte el a démonok létét, ennél fogva gyilkosságnak minősült, egy-egy ilyen akció. De mert még létezett a keresztény lobbi, a dolgot letudták tisztán üzleti szemszögből, egész addig, míg nem egy túl nagy befolyással rendelkező "szörny" nem került az inkvizíció célkeresztjébe. -Persze kerültek, de akkor titkos akciók keretében zajlott a tisztítás, mi több, az egyház igyekezett minél előbb felfedezni a veszélyes démonokat, így kerülve el, a teljes kibontakozásukat.

 A lépcsőn felfelé haladt, az épület olyan üresnek tűnt, mint ahogy látszott, és ugyan ez nem tévesztette meg a páncélt viselő férfit, azt a gyanút azért felébresztette, hogy megeshet elkésve, a gonosz ,már felkészült a fogadására. -A pengét kivonta, a plazma hamar életre kelt és mint fáklya is funkcionált a félhomályos folyóson, amely a hetedik emelet sajátja volt, és ahol a dög is rejtőzött.
 Az jött ami várható volt, az első ajtók elmaradását követőn a 76-os számjelzésű ajtó kivágódva négy örült tekintetű megszállottnak  adott utat, akik rudakkal, pengékkel rontottak az inkvizítorra. A harc nem volt kérdéses, a páncél tökéletes védelmet nyújtott, a plazma pedig vér nélkül gyilkolt, csúnya legó, rakd össze képet hagyva, ha esetleg kiszállna a rendőrség helyszínelés címszó keretében.
 A férfi nem érezhetett irgalmat, nem, mert akik utat engedtek a sötétségnek, a lelkük kapujának megnyitásával, üzletet kötöttek, és hát minden üzleti tevékenységnek meg volt az ára.

 A lakáshoz ért, az ajtó nyitva volt, a démon pedig nem rejtőzve gúnyos mosollyal arcán az inkvizítort várta, ami annyit jelentett, hogy az előjáték, csak egy értelmetlen valami volt, a szörnyeteg a várttal ellentétben fel volt készülve.
-Tudod mi a poén pap?! firtatta a koszos munkásruhát viselő, amúgy harmincas férfi, kinek belsejében a sötétség uralkodott.
-Nincs poén démon. felelte az ajtón belépett inkvizítor, a pengéje még világított, de jól tudta, a teljes győzelemhez a név is kell, a démon neve. Persze ez nem ördögűzés volt, csupán a diadalhoz szükséges momentum, ami annyit jelentett, hogy amint kezdetét veszi az összecsapás, az asztrál színtéren is megkezdődik a harc, és a végső csapást csak akkor vihette be az egyház képviselője, ha e világba kiejti a dög nevét. Ám ehhez előbb győzni szükséges odaát, a sötét árnyaktól hemzsegő asztrális világban.
-A poén pedig az, hogy ma nem győzhetsz! zengte a démon, valami oknál fogva beszélgetést kívánva provokálni, beszélgetést ami annyit jelentett, hogy IDŐ!
 Az inkvizítor nem válaszolt, tudata átlépett az asztrál világba ahol se tér se idő nem létezett és a koromsötét, leginkább sakálhoz hasonlító démonra támadt, ő megőrizve emberi formáját...

...a pillanat elmúlt, a bíborvértezeten egy hatalmas lyuk tátongott, a lyuk pedig utat engedett az emberi belsőnek és a vérnek. -John Merren haldoklott, a démonnak igaza bizonyult, ezt a csatát nem nyerhette meg, mi több a fölötte magasodó emberi külsőbe rejtőző borzalom a vértől vöröslő kezét nézte, melyben oly erőt pumpált, hogy áttörte a vértezetet, és bevitte az utolsó csapást. Az inkvizítor tudta hibázott, de azt is, ezzel is azt igazolta, ő ember, és bár egy tisztátalan lény végzett vele, előbb odaát, majd az ottani diadal fényébe itt is, de a lelke megmarad és az ÚR nem fogja hagyni a mélységbe süllyedni.
-Ugye mondtam, hogy nem győzhetsz. csóválta, szinte szánakozott a fejét a démon, és mintha kint ismét esni kezdett volna...   

Mocskos Eső

Az eső mocskos váladékként csorgott végig a falon, a lyukas ereszcsatorna pedig összképként a mulandóság felé haladt. Ilyen maga az élet, a tökéletesnek tervezett dolgok is elemésztődnek, az idő ugyanis minden és mindenki felett rendelkezik, mint valami isteni szerzet, vagy csupán szerzetes(?) -Sok kérdés felmerült az élet folyamán, de még több igazság a Titanic sorsát követve titkaival együtt elnyelte a mélység, a feledés, és itt is tulajdonképpen ismét az időről beszélünk, az időről ami vagy ok, vagy éppen okozat, és ez sem derül ki tán soha...

 -A HANN démon egy árnyékos szobába lapult és az aludni készülő lányt nézte, a lányt aki őt nem láthatta, de ha picit nyitottabb lett volna, talán érezhette volna. Ám ember volt és emberként élve nem igen ismerte a másik oldal lényeit és törvényeit. De talán ez az egész így volt megírva, miként a Biblia.
 A lányt Kittynek hívták és egy erotikus fűzet-regény lapult takarója alatt, a tinédzserkor  egyik kelléke, sőt olykor egész élet kísérője, ilyen vagy olyan formába. -Még nem olvasott, a tévé zümmögött valami banális teleregényt gyömöszölve az elmékbe, és a festet barna hajú élvezte a könnyed szórakozást, nem egyszer, mosoly is kiült kedves arcára.
 A démont nem érdekelte a média öklendése, ő arra a pillanatra várt, ő abból a pillanatokból táplálkozott, és a maga módján még imádkozott is, hogy jöjjön már az a rohadt regény. -Hiába, az emberi agy végtelen energia forrása és ugye ha nem fogyatkozik el, sok-sok évig tarthat az a bizonyos falat.

 Az inkvizítor árnyként suhant az asztrál világba és igyekezett minél több túlvilági borzalmat lehűteni, majd a mélybe a lángok közé taszítani. Ez volt a küldetése, és ezért vette magára a bíbor öltözéket. Élete célja minél több embert megmenteni és még több gonosz lényt ha lehet kiiktatni végérvényesen. -A szürkeségbe az idő és a tér nem igen létezett, így a szentharcosnak, nem kellett sietnie, a helyzetekről nem lehetett lemaradni, illetve csak is tudatosan. Persze a tudatosság is csak egy tulajdonság, pláne egy igen veszélyes közegbe, mert bár az asztrál világba szó szerint repülni is lehet, a megsebesülés esélye is hatványozottan magasabb, miként a rituálék ereje is kimagaslón erősebb.

 -Egy lakótelepre "tévedt", sok-sok emberrel és még több veszélyes gondolattal találkozva, úgy, hogy a hétköznapi emberek nem is érzékelték jelenlétét, hiába, ez az asztrál utazás előnye. Az emberek nem, de a túlvilágiak igen, és ahogy az inkvizítor felfedezte a felszabaduló szexuális energiával táplálkozó démont, nem maradt választása, nem kívánt várakozni, nem akarta látni a kéjes mosolyt a HANN rücskös pofáján, miként a lány halk, fojtott sikolyaira sem igen volt kíváncsi.
 -Lépnie kellett, és mialatt a valósnak képzelt világba az eső unatkozó könnyekként pergett a szeméttől tarkított utcákra, áztatva és elárasztva, az inkvizítor szintén megjelent abban a bizonyos szobába, ahol már a tévé lenémítva tátogott és a lány a ponyvát lapozva egy édes érzés felé igyekezett, használva képzeletét, és egyre inkább utat engedve a vágynak, a démont boldogsággal ruházva ezzel fel.
-Ut post horror! szólt, emberi fülekkel nem halható frekvencián a bíbor páncélzatú, kijózanítva a másfél méter magas lényt, melynek sebektől rücskös pofáján az ébredés jelei jelentek meg, a nyelv és a hang egyértelművé tette számára, hogy mágiahasználó köpött a levesébe, s ahogy megfordult a rémálommal, egy inkvizítorral nézhetett farkasszemet.
-Átkozott! vicsorgott a démon, nem igen akart távozni, igaz a küzdelemtől is tartott, egy egyházi katonával szembe nem voltak a legjobbak a kilátások, de ott volt a pillanat, a kéj és a forrás a tizenhat éves lány.
-Pereat! emelte jobbját az rúnáktól fénylő öltözetű inkvizítor, és a tenyeréből apró fuvallat, lilás nyalábok lövelltek elő, egyenest a démont célozván meg.

 A HANN démon választhatott, vagy küzdelembe bonyolódik, vagy valóban lemenekül a pokolba, még mielőtt a lila fénykígyók körölnem ölelve szét nem roppantják testét. Mert ugyan nem volt védelem nélkül, és mivel démon volt akadtak képességei, messze nem volt biztos abban, hogy ezt a csatát érdemes lenne megvívnia, még akkor sem, ha egy jó lakom bánja. Az az igazság, rengeteg ember él a földön, több milliárd és mindig van táplálkozásra lehetőség, kár lenne elpusztulni, mert túl nagy az esély erre a tragédiára, hiszen nem egy lelkes amatőr vagy egy kezdő mágus talált rá, ó nem, egy átkozott inkvizítor magasodott tőle néhány méternyire, végzetes csapást akarva rámérni.
-Menekült, a gyorsaságot használva elkerülte az energiacsapást, mely a kékre festet szoba falán kenődött szét, úgy, hogy a valóságba nyoma se maradjon, és ha a lány nem lett volna elmerülve, maximum enyhe, meleg légáramlatot érezhetett volna. De ott volt a volna és a vacsora is csak lett volna, a démon tért váltott és eltűnt, az egyház harcosát magára hagyva a szobába. Magára hagyta, de ettől még ez az összecsapás, még csak el sem kezdődött, és ezt mindketten tudták...

Néhány Szó a Halállal

Nem a haláltól félve szaladt, pont ellenkezőleg, az emeleteket egyre csak maga mögött tudva a tetőre rohant, könnyes arcán a kétségbeesés és a fájdalom csillogott. -Zihált, a lenti forgalomra tekintett és egy megfáradt könnycsepp a mélybe hullt, mint eső a semmibe.
 Egész testében remegett, a levegő nehéz volt és az élet rútságát hordozta, és Zoénak ebből már elege volt. Elege volt a gúnyból, elege volt a megaláztatásból és legfőképpen a rá kiírt életből!
-Legyen már vége. nyögte a lány, öklendezni kezdve a gondolattól, a pillanattól mikor is megerőszakolták, kitépték lelke, egyénisége egy darabját, immár mindörökre. -Nyelni próbált, nem csak a könnyeit, de a fájdalmat a kétségbeesést, mindent ami ránehezedett és e terhet a hűvös szél sem tudta tovább repíteni, mi több Isten se törölte ki elméjét, nem jött igazságot tenni, minden maradt a régibe, és akkor így mennyen a holnapi nap elé?! -NEM! miért kellene mindig mindent eltűrni, belenyugodni és önmagát áltatni, hogy majd jobb lesz, vagy esetleg a sors igazságot tesz.

 Nem kellet már csak egy lépés, miközben egy villamos tűnt fel, áramszedője az enyhe kanyarba szikrákat szórt, ezt az alkony csak még jobban kiemelte, miként a pislogó lámpák a mélységet, a mélységet ami egyszer és egyben végérvényesen megszabadítja ettől az átok, nyomott világtól, és nem azokat a kezeket kell éreznie melyek végig markolták durván és mocskosul minden porcikáját.
 Tudta, hogy le fog ugrani, tudta, hogy a magasság már olyan amely kizárja a túlélést, miként azt is, hogy akik összetörték testét és lelkét vígan élik majd primitív életüket, de ő ezt már nem bírta, úgy érezte nincs más választása.
 Persze eszébe jutott, hogy akkor is élni kellene, hogy talán lenne megoldás, és megeshet volt is, de Zoé már nem akart kompromisszumokat, egész élete szenvedés volt, édesapja öt éves korába meghalt, anyukája belerokkant, és most már ő sem bírta tartani magát, az idő elszállt, mint a könnycseppjei a szélbe, vagy a felhők az ég magasában.

 Az utolsó pillanatnak ígérkezett, a villamos tovább gördült, a lenti forgalom tette mindennapos rutinját és Isten, még mindig nem szól, hogy "-Te lány, van megoldás". -Isten nem szólt, de egy hang, egy erőteljes férfihang, mely egyszerre volt hatalomtól telített, miként biztonságot ígérő, és ezen utóbbi miatt a lány úgy döntött, megfordul.
-Ki vagy? kérdezte, egy fekete ruhás emberrel nézve farkasszemet, aki lassan a tető széle felé lépdelt, furcsamód mosollyal arcán, mint ha nem is az utolsó másodperceket szakította volna félbe.
-Nem a név a fontos, hanem , hogy itt vagyok. jött a válasz, és a férfi, akinek barna szemeibe valami végtelen fény derengett, útvesztőként vagy éppen útmutatásként, ezt még Zoé nem tudta eldönteni, olyan volt, mint egy varázsló.
-Nem hívott senki. felel a lány, és igazából még hozzá tette volna, -Tűnyél el! de még tartogatta e szavakat.
-Te hívtál, a dolgom, hogy elvigyelek, vagy tán nem te akarsz meghalni? firtatta a jövevény.
-Ki vagy, rendőr, pszichiáter vagy valami önkéntes szuperhős?! vonta össze szemöldökét a lány, miközben könnyei már nem peregtek, a gondolatok elhalványultak, és csak az itt és a most létezett az egyre hidegebb széllel.
-A halál, vannak kikért eljövők és van kiknek adok egy lehetőséget, mert még nincs itt az idejük, Te melyik csoporthoz kívánsz tartozni? kérdezte az idegen, aki maga volt a halál. S igazából az egész olyan hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt, hogy a lány biztos volt, a férfi nem hazudik.
-Ez hülyeség. nyögte Zoé, csak azért, hogy időt nyerjen. Gondolatai lelassultak, és igazából semmit nem próbált mérlegelni, nem akart egy kérdésnél, érvnél leragadni, miközben szinte megállt az idő és a szél, a lélegzetvétel és minden olyannak tűnt, mint ha a megváltás pillanata közeledne...

-De miért? nyögte a lány, szemeiből újra peregni kezdtek a könnyek, a lefékeződött idő visszarándult és immár újra minden normális mederbe zajlott.
-Talán pont azért. kacsintott a halál és jobbját a lány felé nyújtotta, egyféle utolsó lehetőség gyanánt, miközben a megváltás messzire szaladt és elveszett, mint egy marék homok a sivatag tengerébe.
-S holnap? sírt Zoé, a terhek a rossz a gonosz, démonként nehezedett vállára, de azért bizonytalanul, megfogta a felkínált segítő kezet.
-A holnap, miért is a holnapról beszélsz, a történés a jelenbe zajlik, miként egy motoros ebben a pillanatba sodródik le az útról, ittasan és még egy lélegzetvételnyivel ezelőtt önelégülten, és én azt hiszen tudod ki az a motoros...
"Mert akárkinek, valaki minden élők közé csatlakozik, van reménysége; mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán. "
/ Prédikátorok Könyve /

Boszorkányüldözés

Mark profi vadász volt, az egyház megbízásából teljesített feladatokat, fő profilja a boszorkányok letartóztatása. A maga módján könnyű munkának számított, csak kerülni kellet a varázslatot használók tekintetét és mindig hordani a rontás elleni amuletteket. A DNS manipuláció korába sajnos megszaporodtak a szőke kék szemű emberek, akik szinte biztosan képességekkel rendelkeztek, és szinte biztos, hogy a Plútó átnevelő táborába végezték.
 Az élet ilyen volt, az embereket megtervezték, és minden születendő embereke a jövő aktuális igényeit szolgálta ki, s itt ugrott be egy kis malőr, a mutáció, mely következménye a boszorkányok megjelenése. A logika szerint már a kórházakba ki lehetne szűrni a mutánsokat, ám mivel a változást az idő hozza el, igény lépett fel a boszorkányvadászokra, és ezzel együtt, eljött a boszorkányüldözés korszaka is.

 Már esteledett, az utcai lámpák pislogva éledeztek és a fülledt meleget az alkonnyal érkező szél enyhítette. A célszemély, egy magas, fekete hajú nő volt, a haj persze vagy festéktől vagy paróka végett fekete, a valódi a szőke szín volt. A férfi tisztes távolságból követte, ugyan már most lekapcsolhatta volna, de valami érzéstől hajtva, úgy érezte tudni szeretné, hová a fenébe igyekezik a város ezen nem túl biztonságos részén. Persze nem aggódott a banya miatt, jól tudta mire képes egy ereje csúcsán lévő varázserővel rendelkező, miként azt is, hogy ha begyűjti, 5000 birodalmi dollárral lesz gazdagabb, és természetesen ez is volt a célja.

 A nő egy sikátort célzott meg, ott a lámpáknak nem volt hatalmuk, a kövek kopottak, még a régi időkből maradtak hátra, és a vadásznak kezdett az az érzése lenni, hogy egy rögtönzött időutazásba cseppen. Persze minutumokról volt szó, munkába volt, nem volt idő az elmélkedésre, a csapdába esés bármikor megtörténhet, és Mark nem kívánt vadászból áldozattá válni. Voltak esetek, mikor a hozzá hasonló pénzért dolgozó profinak képzelt boszorkányvadász vagy kiégett aggyal vagy holtan fejezte be pályafutását.
 A boszi megállt, egy apró mozdulat és a téglafal apró rést tárt fel és a nő belépett egy ismeretlen tartományba. Mark pisztolyát a kezébe véve, ahogy a fekete hajú eltűnt a résbe, a "bejárathoz "sietett, ami még csodák csodája nem tűnt el, nem záródott be, és így a vadász egy mély lélegzetvételt követőn belépett a rejtelmek birodalmába.

 Egy lépcsősor derengett, a fényt mécsesek biztosították, amelyek a léptektől keltett légáramlattól és a kinti szél maradványától táncra perdültek. A boszorkányt nem látta, így elindult a pokol felé vezető úton és csak remélte, nem kerül bajba. Egy halk hang, a kapu, ajtó vagy nevezhető bárminek bezárult, immár nem létezett visszaút, és mert a kíváncsiság is munkálkodott, Mark vállalta a lehetséges lebukást vagy annak következményeit, mert tudni akarta, mit tartogat a mélység foszladozó fénybe rejtőző valósága.
 -Nem számolta a perceket, sem a kopott lépcsőfokok számát, csak haladt lefelé, mikor kitágulva a tér, egy hatalmas csarnokba találta magát, ahol ágyak sokasága és betegek százai feküdtek. -Egy titkos kórház, vélhetőn járványos betegségektől szenvedők bújtak meg itt, tudván az állami kórházak a túl veszélyes betegségekkel és betegekkel drasztikusan lépve fel, a teljes fertőtlenítés elvét alkalmazván.

 Senki nem állta útját, látta az önkénteseket, látta a boszorkányt és azt is, hogy hatalmát a gyógyításra használja, miként ő a pisztolyát, a világ meggyógyítására?! -Furcsa kérdések tolakodtak elméjébe, furcsák, melyek megkérdőjelezték a jó és rossz viszonyát, és ez nem tetszett neki.
 Az inkvizíciót kellenék hívnia! ám valami vagy valaki, vagy maga a boszorkányság bűbája megakadályozta ebben. Varázslást gyanított, nem akarta a lelkiismeretét is belekeverni ebben a szituációba, és hogy teljes legyen a kép, a semmiből a fekete hajú nő termet elé, haloványan mosolyogva.
-A híres vadász, Mark Drum. mondta, nem sértőn, de nem is az ámulattól hanyatt esve, pedig a pisztoly még ott fénylett a vadász kezében. A betegek is kíváncsisággal vegyes aggodalommal néztek a éjszín öltözetű jövevény felé.
-Anna Moon. mondta Mark a keresett boszorkány nevét.
-Az a kapu nem véletlenül maradt ám nyitva, lehet, hogy most letartoztatsz, lehet, hogy a közelbe egy inkvizíciós különítmény, nem vagyok gondolatolvasó, de azt szerettem volna, ha tudnád, tudnátok, nem minden boszorkány gonosz és nem oly tökéletes az egyházi-állambirodalom, mint ahogy hirdeti magát. a nő elhalhatott, mély hangja vadul visszhangzott Mark agyába, és mivel nem érezte, hogy szabad akaratát béklyók fognák, a pisztolyát a nőre szegezte.
-Megölhetnélek. jelentette ki, de már el is szégyellte magát, a betegek és immár az ápolok is egy emberként rá figyeltek.
-Én is téged. mosolygott továbbra is  a lány, és elfordulva ismét betegjeire koncentrált, Markot hagyván, tegye amit jónak lát...

Kiürült Pohár

A világgal az emberiség is megkeseredett, nem voltak célok, és nem is volt mit kifosztani, a bolygó éppen úgy haldoklott, miként az őt legyaluló emberi civilizáció. -A városok úszópöcegödrök, az államok már csak saját maguk apparátusának fenntartásáért küzdöttek, nem polgáraikért. S miközben az út csak is egy felé vezetett, kint a kormos, savas eső csepegni kezdett...
 -Mark nem értette saját cselekedeteit, de mindennap a nagy könyvtárba tért be, pontosan 12:30-kor és egész zárásig egy asztalnál ülve, várt. -Igazából nem tudta, hogy a világvége érkezésére vagy egy emberre, vagy csak egy megérzés megszületése ittléte célja. De ez így másodlagosnak tűnt, mivel tettei szinte ösztönösen történtek.
 Persze az egész nem történhetne meg, ha helyzete, jómódú milliomosként a napi betevőéért nem kellet megküzdenie. Igaz, nem volt mindig gazdag, az egész két éve történt, mikor megmentett egy férfit egy utcai bandától, s bár rendvédelmi erőkhöz tartozva ez a kötelessége is volt, a férfi aki nem tudni miért testőrei nélkül sétált egy rossz környéken, egy hatalmas cég igazgatója volt, és úgy döntött, az élete megér néhány milliót.
 Mark elfogadta a lehetőséget és immár két esztendeje nem volt szüksége a veszélyes munkahelyére, de szinte a pénzzel ez a furcsa kényszer is megérkezett, és ugyan próbált ellenállni a késztetésnek, a sorsa még is másként határozott, mivel a könyvtárba nem menetel olyan érzést teremtett, mint a drogosoknál a kábszer elvonása, ha megpróbált kihagyni egyet, már is gyötörte az elvonási tünet.
 -Mint egy rohadt kényszerbetegség, menni, ülni, várni és üres kézzel hazamenni, valahol az egész rohadt ironikus volt és egyben a téboly felé vezető széles, jól látható ösvény.

 Hazafelé indult, zsebébe pisztolya, az égi áldás már csak a délutáni nagy felhőszakadást követőn, éppen csak vergődött  Mark maga mögött tudva a könyvtár robusztus épületét, a biztonsági katonák biccentettek, mint régi ismerősnek és ő elkezdte koptatni a repedezett járdát, ahol kisebb tavacskák fénylettek az utcákon éledező neonfényektől. A férfi aki túl volt a negyedik x-en egy vendéglőn gondolkozott, vacsorára vágyva haloványan elmosolyogva kényszeres mániáján, hiszen aki tehette a világ megmentésén agyalt, vagy azon miként juthat el a Marsra vagy a Holdra, megszabadulva a biztos halál helyszínétől, mert bizony a Föld egy gigászi halottasházként funkcionált, mi több akik még éltek, azok is voltaképpen a holtak seregét szaporították.
 Lassan lépkedett, ez a környék biztonságosnak volt mondható, rengeteg katonai ellenőrzési-pont, dronok kíváncsin kukulva, a belváros normális helynek számított. S bár Mark még mindig régi lakásán élt, nem lett a gazdagok némi kiváltságának részeseként a belváros toronyházaiba rejtőző emberek részese, de kétségtelen élvezte a nyugodt környék idilljét, még akkor is ha némely épület, még a régebbiek, már itt-ott vakolatuktól fosztottan, ridegen mutatták a valóság igazi arcának töredékét, miként a megviselt utak és el-el robogó nem mai gyártmányú villamosok külleme.

 A FALATOK nevű étkezdét választotta és az esti tömeg ellenére jutott azért szabad asztal számára és a sült csirke is hamarosan a műanyagterítőre került, savanyúsággal és szósszal.  Tűrhető helynek mondták a helyet, és reklámjuk alapján nem is klónozott húsból készítik ételeiket, persze ez lehet minden, még igazi is, miként az ellenkezője is.
-Szabad? lépet az asztalához egy vörösre festett hajú nő, aki még az imént az esőbe járhatott mert szempilláiról kissé koszos cseppek hulltak a padlóra, ami egy szint szürkén, csupán csak funkcionált.
-Mit mondjak? kérdezett vissza a férfi, jól megnézve a kissé szeplős arcú nőt, kinek öltözéke éppen megfelelt az ilyen helyekhez, nem volt kirívó, sőt inkább beleolvadós.
-Azt, hogy igen. mosolyodott el a kellemes hangú, a maga módján szépnek is mondható ismeretlen jövevény.
-Hát akkor nincs mit tenni. adta be derekát a férfi, és hellyel kínálta a nőt, aki nem habozva, már is helyet foglalva az étlapért nyúlt.
-Tudod, én tudom amit te tudni szeretnél. jegyezte meg a nevét még el nem áruló hölgyemény, és az asztalon lévő gombok segítségével ő is rendelt, vacsorát.
-Hű, ha mindent tudsz amit én, és ezt közlöd is velem, gondolom el is mondod amit nekem is tudnom kellene. csavarta a szót már, és szinte teljesen elfeledkezett a finom falatokról, melyek tányérján sorakoztak.
-Igen, azért jöttem, mert felfigyeltünk, hat rád az ösztönzés, és mindennap engedelmeskedel.
-Ja, mintha lenne b verzió is. fintorodott el a férfi, immár alkoholra vágyott, nem tetszett neki a nő hangsúlya, pedig a jövevény bejött neki.
-Mindennek oka volt és van, holnap összeházasodunk és feljutunk egy Marsra tartó bárkára, aztán jöhet a következő lépés, a járvány! a szavak kemények voltak, mialatt kiérkezett a nőszemély rendelte egyszerű leves.
-Járvány?!
-Az, ki kell irtani a Marsi kolóniákat.
-Te örült vagy! döntötte el Mark és már nem is volt kíváncsi a hívatlanul érkezett nő nevére, sőt semmi egyébre, elmebeteggel nem kívánt kommunikálni.
-Nem az az őrültség, hogy pontba fél egykor beülsz a könyvtárba és szinte céltalanul csak vársz?! pedzette a névtelenségbe rejtőzött, és kanalazni kezdte étkét.
-Tudod van fegyverem és fejbe is lőhetem magam, vagy téged. vélekedett Mark, valamiért még várt, úgy érezte a csattanót még nem hallotta.
-Te meghalnál, de egy angyal... mosolyodott ismét el a nő, majd nem várva meg az újabb kérdést folytatta.
...Istennek elege lett teremtményeiből, soha nem tanulva csak halált teremtenek, így az Úr döntött, az emberiséget kitörli. S ugyan megtehetné egy gondolata által, még is a végzetet szabályok szerint kell véghez vinni, néhány kiválasztottnak.
-Tegyük fel elhiszem ezt a sok zagyvaságot, akkor lenne egy kérdésem, mi a jutalom.
-Semmi, az Úr végső megoldás mellet döntött, és ez mindenkire egyformán érvényes.
-Szóval nincs mennyország?
-Nincs, nem is volt. közölte tényszerűen az angyal, és Marknak már csak egy dolga volt, elfogadni ezt a hülyeséget, vagy felállva hazamenni és mindezt elfelejteni...

Naomi A KEZDET

Kép a kultikus film, a Szárnyas Fejvadászból származik 

Naomi kíváncsin nézte  az ébredező várost és valahogy a halál jutott eszébe, a halál ami-aki felébredve a világra szabadul! -Furcsának tűnhetett az ilyen gondolat pár száz esztendővel ezelőtt, ám most mikor az emberiség kimarkolta a föld mélyét, gigászi sebeket okozva és a óceánok nem mások, mint hatalmas pöcegödrök, felettébb reális volt, az embereket halálként azonosítani.

 A suhanó légi járművek egyre szaporodtak, a reggeli házhoz érkezik, miközben  a várost uraló szmogot égbe nyújtózkodó tornyok próbálták elnyelni, kisebb-nagyobb sikerrel. Ez a valóság és ebben a mocskos világban egyetlen igazi vágy létezett, a vágy, hogy jegyet szerezzen az ember a gyarmatokra, a hosszú élet titka ugyanis nem a haldokló, agyonmérgezett föld, hanem a Titán, Mars, Európé, de még a planéta kísérője a hold is egy megváltásnak számított, a hatalmas robbantások ellenére is.
 Ellépet az ablaktól, ruhátlan testén megcsillant a nappali mozgásra éledő fénye. A nő harmincéves volt, és csodás idomai igazi megváltást ígértek, ám az ígéret csak illúzió, ugyanis Naomi egy végrehajtó volt, feladata minél több hajó elindulásának megakadályozása. -Az emberiség pestis, egy rothadó ragadozó mely mindent elpusztít, csak idő kérdése, és az új inkvizíció úgy döntött, nem ítélhetnek még egy planétát a a gyötrelmes kínhalálra. Persze ez a küldetés kicsit nevetségesnek tűnhetett, azon tény tükrébe, hogy már jó néhány égitesten megvetette lábát a két lábon járó halál.  De volt egy alku, az angyalok egy nagyhercegével, hogy ha valódi eredményt mutat fel az inkvizíció, akkor az Úr eltörli a parazitákat, eltörli a távoli kolóniákat, de előbb az Úr bizonyítékot követel, és Naomi teljes szívéből igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és ezt igazolta, hogy már két utasszállítót sikerült felrobbantania.

 Nem volt büszke a tetteire, már csak azért sem, mert cselekedeteivel megszegte a tíz parancsolatot, miközben azt is tudta, maga is itt fog pusztulni az élelem és ivóvízhiánytól gyötrődő bolygón. S bár megszegte a parancsolatot, jól tudta a többség mindennap megszegi, majd az összes tilalmat. Ölnek, paráználkodnak, káromkodnak és még az Afrika kietlen világában megjelent NÉGY LOVAS sem rémítette meg őket. Nem! -mert megjelentek a kiválasztottak, akik csodákkal, felfedezésekkel úgy tűnt kezdik élhetővé tenni a bolygót. Persze ez csak érzékcsalódás volt, de a többségnek megfelelt, igaz Istennek nem, hisz ezen kiválasztottak egy rejtett jelet viseltek, a sátán titkos pecsétjét, ugyanis javába zajlott az ARMAGEDDON, csak ezt kevesen vették észre...