A tanya elhagyatottnak tűnt, a fű olykor az ember térdét simogatná miközben az enyhe szélbe hullámzott mint egy járványgörbe. Odébb a háztól távolabb az egykori szőlőlugas vonalába óriáskánt magasodott a öreg diófa, valahogy úgy mutatkozva mint valami házőrző. -A falak téglából lehettek, mert az itt-ott leperget vakolat ezt határozottan elárult, miként azt is, hogy a bejáratiajtó két oldalán egykor csinos virágágyás futott egészen a ház végéig, amit most főként gaz uralt. Kövekkel volt e terület egykor kihatárolva, böhöm kis sziklácskák, ki tudja honnan szerezve. Persze tudnivaló volt, John annak idején mindent megtett, hogy a hely sajátos varázzsal rendelkezzen, egykor igen, most a szobába ülve a kopott asztalon borosüveggel csak a udvarra bámulva a semminek létezve. A semminek, és a lét és nem lét határán navigálva a céljait rég felejtve a világvége beteljesedését talán még megvárva. -Az idő ketyegett, a városokban a járvány megtette amire kitenyésztették, a rendre önkéntesek vagy zsoldosok felügyeltek, miközben az élelmiszer arany értékbe csak a vállalatok által hermetikusan lezárt konglomerátumba volt elérhető. Igen, meghalt az ipar majd a mezőgazdaság, a vállalatok szintetikus anyagokkal táplálják a számukra szükséges munkaerőt, a többiek a külvilágban éltek, immár kormányok nélkül magára maradtan, majdnem mint ezen tanya. A magány szörnyű kisértet, és ugyan itt a világtól elzártan, akár még az élet is virágozhatna, ám jó okból kifolyólag ez nem történt meg. Sokan próbálkoztak és sokan meg is haltak, voltak ki a védelembe és voltak kik a megmérgezett föld gyümölcseitől, mert az ehető növényeknek és állatoknak annyi volt, ezt nem a járvány, ezt a cégek tették, globálisan végig permetezve a szenvedő világot. Az idő nekik dolgozott, a cél közeledett, hisz a betegség és az élelmiszerhiány nagyobb csapás volt, mint egy háború, ahogy a védett területeken hirdették, MIÉNK A JÖVŐ!
Mindig voltak rossz emberek és mondják, mindig akadnak jók, ám ezzel John nem igen értett egyet, ő úgy vélte, a helyzet teremti a jót és rosszat a lélek csak jancsiszög, olykor figyelmeztet és ennyi. Persze akadt azért érték e elhagyatott helyen is, akadt de mint ahogy nappal nem látni a csillagokat, úgy itt is, a dolgok a függöny mögött húzódtak. -Igen, voltak megoldások, viszont a többség az egyszerű dolgokat szerte, így hát a cégek uralmán túl, a legfőbb fehérjeforrás az emberi test volt. A férfi utálta a kannibalizmus, utálta az erkölcsi morális határokat átlépő cselekedeteket, de hát a cégek is ezt tették csak más formába. -Járvány, oltások általi népírták a föld megmérgezése, ezek mind főbenjáró bűnök voltak, csak éppen az igazság és az igazságszolgáltatás nem létezett. Ilyenkor szokták felhozni a gondolkodok istent, mint személyt, mint hatalmasságot és ilyenkor lehetett ezen emberek szemébe röhögni, mert isten csak akkor engedheti e borzalmakat, ha ő valójában nem a jó oldal harcosa, hanem maga a gonosz. S hát a dolgok jelen állása szerint, a földön a gonosz diadalmaskodott, az isten a óriás vállalatok voltak, minden más komisz kis díszlet egy új világrend megalkotása közepette amit majd a bontógépek végérvényesen elrendeznek.
A férfi ha elmélkedni szeretett volna, a szerelemről töprengett volna, de sok volt életében a volna és ugye az semmit nem jelentett, mint ahogy az a feltételezés se, hogy mi lett volna ha nem dobják le a két atombombát 1945-ben. Semmi nem lett volna, meddő elmélkedés, miként a szerelembe való megátalkodott kapaszkodás is, csak hogy valami nem fizikai is kitöltse, vagy megtöltse az ember életét. Persze emberevő hordáktól reálommá változott világba se szerelemnek se volnának nem volt helye, vagy legalábbis tök feleslegesnek tűnhetett miközben besózva a izzó vasplatóra vetnek, hogy félig átsülve felzabáljanak tajtékzó pofával, meg se fordulva fejükbe, holnap lehet ők lesznek az ebédre szervírozás egyik attrakciói.
-Köszönjük, vállalatok! s ez bár ironikus, az ellenállás hasonló szövegekkel firkálták teli a városokat oltalmazó gigászi falakat. A cégeseket ez messze nem zavarta, igaz olykor időtöltés végett le-le lövöldözték az falakhoz merészkedőket, ám ez nem a védelmet hanem az ő szórakozásukat elégítette ki. Húsz méter magas, ki tudja milyen vastag több emeletnyi erődként funkcionáltak ezen falak, s bár áttörhetetlennek tűntek a cégek semmit nem bíztak a véletlenre. Ha valakik mégis áttörnének a falakon, több mérföldnyi halálzóna várna a behatolókra, aknák, gyilkos drónok és ezer más eszköz, miközben mindezeken túl, még egy kisebb védőmű is magasodott, valóban lehetetlenné téve a hívatlan behatolást.
De miközben a modern technológia mögött rejtőző és a planétát megmérgező cégek immár az ember utáni jövőt tervezte ahol a kiváltságosokat robotok szolgálják ki és a bolygót valódi édenkerté változtathassák saját ízlésük szerint, egy dologgal nem számoltak, ha csak ők maradnak, ha csak maguknak élnek legyen bármily fejlett is a tudomány, a kevés nem lesz több mint a sok, ha egy olyan katasztrófa kopogtatna be amellyel esetleg nem tudnak mit kezdeni hát elveszik e kreált istenkedésük az emberi fajal egyetemben. De ez egy lehetséges jövő, John egy másikat tervezett, egy nukleáris csapást az egyik óriásvárosra, a rakéta meg volt, a szerkezetet életre keltette egy lelkes csapat, már csak a kilövés pillanata volt hátra, most fog érkezni a hatás ellenhatás eredményeként az első bosszú, miközben úgy tudták a világot ellenőrző vállalatok, minden a kezükbe van, hát ez esetben tévedte, néhány nukleáris töltet életre kelt, és csak egy gombnyomásra várakoztak. S ismerjük el, ennek a világnak már teljesen mindegy volt, a szép új jövő csontokkal lészen kikövezve, még akkor is, ha nem nyerhetnek az ellenállók, ám egy-két emléket teremthetnek, remélve pár pöffeszkedő milliárdos is hamuvá válik a kőomlásként elnevezett akció befejezése gyanánt, ha nem, akkor is egy város biztosan megsemmisül, vélhetőn egy hatalma vállalattal egyetemben...
