Mennyország

Forrtam a dühtől, és mivel már a betegség felemésztett és átküldött a túlvilágra, feltett szándékom volt, hogy beszélek Istennel. Nem olyan nagy kaland az, mint azt az élők képzelik, Isten ugyanis mindenhol jelen van tértől és időtől függetlenül, ráadást aki meghal, azzal az előnyel "élt", hogy egy lépcsősor csupán a távolság az Úr és ő közötte, imigyen én és Ő közötte.
 Nem álltak testőrök, nem repkedtek angyalok, mi több, egy egyszerű fafaragású, csak nagyon jó szándékkal nevezhető trónnak, üldögélt egy kortalan hölgy, mögüle vagy lényéből, ez tény, szinte vakító világosság sugárzott, ám akadály nem tornyosult közte és énköztem.

 Így megpusztulva, keserűségtől és iróniától feltöltötten, nem is igen lepet meg, hogy a teremtő női külsőben irányítja, vagy inkább csak szemléli a dolgok folyását. -Elindultam, a lépcsőfokok bizony régiek és repedezettek voltak, mondhatnám azt, a teremtés előtti időkből maradt hátra, de nem mondom, ez az a valami ami egyáltalán nem érdekelt. Igaz, az sem zavart volna, ha Isten férfi, ne tán gyermeki köntöst visel, a részemről az élet lezárult, meghaltam, szóval sok veszítenivalóm nem igen akadt. -Hűm, a lélek, nos ez sem valami vizuális csoda, pont úgy néztem ki, mostani lélekruhában, legalábbis véleményem szerint, mint életem középidőszakában, tehát ez sem valami mennyei, sem nem elragadó, már csak azért sem, mert életem nyomorának emléke felettébb zavart, már csak azért is, mert bebizonyosodott, valóban létezik Isten, és valóban hagyta, hogy végig kínlódjam az életem, míg más s.gfejek boldogan lubickoltak az anyagi világ pocsolyájában.

 Lassan lépkedtem, minden lépéssel fáradtabb lettem és haragom is illanófélbe kezdett. A dolog nem tetszett, nem szeretettem a trükköket, nem rajongtam az üres fejű lényekké, mert bizony, ha felérek mindent feledve, ott fogok állni ez a nő előtt és azt sem tudom majd, minek is másztam meg ezt a fránya lépcsősort. Nagyot sóhajtottam, nem mint ha jelentősége lenne, de hatásszünetnek éppen megfelelt.
-Rafinált egy játék, ez a lépcsőzés. szólaltam meg, elhatározva, nem közelítem meg a Teremtőt, míg meg nem válaszolja kérdéseimet.
-Ha valami fontos, megteszi a lélek a távolságot. zengte az Isten, meglepően szimpatikus hangon, miközben a fény ellenére is, mint ha mosolyt véltem volna felfedezni az arcán.
-Hogy felérve tök hülyén álljon a trónod előtt. vágtam vissza, kicsit magam is megijedtem vehemenciámtól, elvégre az Úr vagy Úrnőhöz beszéltem, még akkor is, ha már életem elveszítve, sok kincsem nem igen létezett.
-Akkor azt csak azt jelentheti, hogy az a bizonyos kérdés vagy kérdések távolról sem voltak olyan fontosak. csendült rögvest a válasz, és ha nem tudnám, hogy valami bűbájszerű dolog működik, még egyet is értettem volna a Teremtővel, ám így kétkedve fogadtam válaszát.

-Tudod mit, én innen kérdezlek, így a jelentéktelen kérdéseimre is választ kapok. döntöttem végül, és hogy nyomatékosítsam szándékom, letelepedtem az egyik lépcsőfokra, persze úgy, hogy a szemkontaktust megmaradjon, még ha így kicsit kényelmetlennek tűnik is, mert csak tűnik, ugyanis a léleknek semmi sem az.
-Ha ez boldogít. vont vállat a szép szőke, hosszú hajú szépség, kék szemeiben halványan parázslott valami.
-Nem boldogít, az boldogított volna, ha törődsz az élőkkel, törődsz azon emberekkel akik nem érdemelnének egy életen át tartó szenvedést.
-Ez a szabad akarat. közölte Isten tárgyszerűen, s bár kilógott az az bizonyos láb, egyenlőre úgy tettem, mint ha elfogadtam volna a válaszát.
-Az is, hogy valaki a nyakig tejfölbe születik és egy utolsó senki lesz, mi több, mellette minden megadatik neki???
-Szerinted, az olyan ember lelke, elindulna hozzám, számon kérni, kérdéseket feltenni?! 
-Nem tudom, nem én ülök ott ahol Te. válaszoltam, hirtelen azon kapva magam, hogy lám, nem sokan tolongnak az Úr színe előtt.
-A pokol az nem mese, a bűn mindig büntetés von maga után, a pokol nem tüzes katyvasz, a pokol ezerszer rosszabb annál, mint azt ti lent elképzelnétek.
-Magyarán? firtattam.
-Gondold végig hol vagy és ez mit is jelent valójában. az Isten ismét mosolygott, a szigor szertefoszlott és ebben a pillanatban megértettem, a mennyországba cseppentem...   

Isten és Ő

A felhők magason karistolták a kékséget, bár ők nem, de a két nagy hatalmú lény, mindezt jól tudta, már mint, hogy hiába próbálkoznak, sosem érik el a kékséget. A lények egy fűzfa tövében, egy rozsdálló vaskeretű padon ültek, és ugyan nem a fellegekkel törődtek, figyelmük a szúnyog döngésétől a Tibetet megrázó földrengésig, mindenre kiterjedtek.
-Tudod, úgy hiszem, az emberek alkalmatlanok, soha nem fogják fel a lényeget, viszont a lényegtelent a legfontosabbak közé sorolják. A megszólaló egy férfi volt, arcán az idő mély barázdákat szántott, és barna szemeiben a fáradság tagadhatatlanul dominált.
-Idő kell nekik. vélekedett a nyurga nőszemély, arcán remény és a kalandokra kész vágyakozással, valahogy úgy tűnt, mintha kimondottan ember lánya lenne, pedig ő volt a TEREMTŐ.
-Idő?! vonta fel szemöldökét a férfi, aki túl volt a negyvenen és éjszín öltözéke szinte ijesztőnek hatott a tavaszi környezetbe, és a lány virágmintás ruhája árnyékába.
-Van lehetőség, ha nem lenne nem lett volna értelme megteremtenünk a világot. érvelt a csengő hangú kék szemű, valódi kíváncsisággal várván a válasz.
-Nem bizony, én már akkor mondtam merő időpazarlás, mikor felvázoltad a tervedet. jött  a válasz, száraz és némileg iróniától színezetten.
-Ne legyél ennyire elutasító.
-Miért is lennék, csak egyet mondok néked, pusztítsd el az összes szajhát, mint annak idején, és nézd meg mennyi ember marad a planétán.
-A férfiak sem különbek. védekezett az Isten, nem akarta az igazságot tudomásul venni, és nem akarta a világvégét újra elhozni.
-Rájuk is vonatkozik amit mondtam, és nézd meg hány tiszta ember marad. Pénzért, kincsért vagy csak élvezetért, de aki megszegi a parancsolataidat, BŰNÖS, vagy tán tévednék!? a fekete ruhás mondata végén szinte már kacagott, igaz ez a nevetés nem a vidámságtól volt hangos és érces.
-Nem tévedsz. sóhajtott fel a lány, a minták a ruháján színüket vesztve megadták magukat a napot eltakaró felhők akaratának.

 A fűzfa eltűnt, a pad a múltba foszlott, csak a férfi és a lény voltak egy a sokadik teremtést megelőző sötétségbe. Nem voltak színek, a fényt is felfalta a mérhetetlen fekete mélység, ám a két lény még is látszott, még is léteztek, miként létezni is fognak a világokon túl és a világokon előtt is.
-Teremtesz megint? firtatta a mester, egy éles megjegyzés körvonalazódva elméjébe, s mert unta az ismétlődést, úgy határozott szembesíti is Istent a létezett, létező és létezni készülő világok klasszikus hibájára.
-Muszáj, elkezdtük, a lelkeknek esélyt kell adni a visszatérésre.
-Na ja, millióból egy, vajon megéri?! kezdte az ördög, ő már unta a ismétlődéseket és látván az eredményeket, az egész programot végérvényesen törülné.
-Minden lélek megéri a fáradságot.
-Gondold végig, teremtjük a világokat és alig-alig akad két világvége között akik valamit is elérnének, és Te a szabad akarat hülyeségeddel nyitott kaput adtál a rossznak, annyira megnyitottad, hogy nekem még csábítanom se kell. S a lényeg, a mocskos, gyarló férgeknek több esélyt adsz, mint akik kicsit is tisztességesen kívánnak, próbálnak élni, mire jó ez?!
-Ez az út az előrelépéshez. felelt a lány, bár értette a mester szavait, kezdett rájönni, a teremtményeit kezdi egyre inkább nem-érteni.
-Út, viszont akik megérdemelnék a kicsit jobb körülményeket hagyod gyötrődni, csak, hogy elérjenek minket, az aljas fajtának meg biztosítasz 50-60 év boldogságot, értelmes ez így?
-Emberi szemmel nem, de a cél szemszögéből igen. vágott vissza a Teremtő.
-Elmondok valamit, lehet mert többet vagyok a teremtményeid között, ám én úgy látom, mivel sokan nem értik miért is szenvednek egy emberöltőn keresztül, a lelkeik bele fognak fáradni, pláne, hogy az előrelépés pici kis megkönnyebbülés, míg gazembernek lenni, csupán egy újabb ismétlés. Ha rajtam múlna és nem tudnám a lényeget, szar, szemét alak lennék minden újjászületésemmel.
-Értem mit mondasz, értettem a kezdetektől, de ez akkor is így a jó.
-Jó??? nézd tízből kilencszer nem Neked kellet elhoznod a világvégét, szeretett teremtményeid a tudomány fejlődésével saját maguk irtották ki egymást, millió lelket viszont e katasztrófa által megfosztasz a esetleges fejlődéstől, és mind ez a Te passzív hozzáállásod és a szabad akarat eredménye. -A szar embereket enged, hogy elvigyem amint a rossz útra tér, a pokol tágas, ne kínozd a célért a érdemesebbeket és ne adj esélyt azoknak kik úgy sem élnek a lehetőségeddel.
-Valóban, kicsit emberszerűbb lettél. suttogta a lány, szemeit lehunyva azon gondolkodott, valóban hibás a teremtés(?) a tapasztalást, más módon kellet volna megtervezni(?) kérdések voltak, ám eljött az idő, hogy LEGYEN VILÁGOSSÁG!  

Utólagosság ( egy halott gondolatai )

-Mondták, legyen jó az ember, mert az élet meghálálja. Persze ezt csak mondták, és úgy visszatekintve egy nagy maszlagként lebegett az orrom előtt, egészen addig amíg meg nem haltam.
Jó voltam, ahol tudtam segítettem, ha megbántottak lenyeltem és igyekeztem a helyesnek titulált úton maradni. -A szerelem is szép lehetett volna, ha akit szerettem viszont szeretett volna. Mert ugye a szeretet, szeretetet szül...hülyeség. Immár elmondhatom, ha normális vagy, tulajdonképpen élő-halott életet élsz, igaz ezt csak akkor ismered fel teljesen, mikor végre sikerül eltávozni a valóvilág kirakatából. -Durván hangozhat, ám attól ez az igazság, és fájhat, mert az igazság már csak ilyen, rohadt durva és fájdalmas...

 Bamba, marha, vagy tökmindegy milyen jelzőt is használok magamra, hiszen már túl vagyok a ramatyon és a túloldalról nézvén, már csak foszladozó, szánalmas emlék, az amit egykor nagybetűs életnek véltem. -Nagy betűs, még kicsinek is túlzásnak látszik, így visszatekintve. Anno elhittem, hogy a szerelem az egy olyan varázslatos ízé, amely két embert összeköt és semmi nem választhatja el őket egymástól soha. Szóval olyan boldog-boldog valami lesz az élet, mint ahogy a romantikus vígjátékok igyekeznek is bemutatni. -De mi is valójában a szerelem(?) a szexért való küzdelem, ahol nincsenek szabályok és az érzelmek másodlagosak. -Na ezt nekem is sikerült mire meghaltam megérteni,  miként azt is, hogy az örök reménykedés a világ leghülyébb időpazarlása. Leszögezhetem ez már nem panasz, egy hullának nincsenek problémái, egy halott ugyanis egy jobb világba keveredve csak múló emlékként tekint vissza az életre. Visszatekintünk, hogy beprogramozzuk magunkat, hogy a múlt hibáit soha újra el ne kövessük, ez olyan fejlődéses marhaság, ahogy egy angyal megpróbálta elmagyarázni.

 -Beszélhetett, mert én rákérdeztem, na de akkor angyalka, hogy van az, hogy az erősebb kutya meg ... Őszintén, itt elakadtunk, mivel nem értette, mit jelent a pont-pont-pont, mi több, utána már magam se. Persze a lényeget eldarálta, mondván, más szavakkal, hogy a sok szívást, tulajdonképpen még a még előzőbb életünk után, mi terveztük be. -Besz.rás! bonyolult ez mint a tíz ismeretlenes egyenlet vagy mifene, de nem számít, egyszer úgy is mindenki ráfázik... Nem tudom, de láthatta rajtam az elégedetlenségemet válasza hallatán, mert kis szünet után, hozzátette, hogy az imádott csajom, pofára esik, hogy nem engem választott, osztályt fog ismételni. -Röhögnöm kellet, de elmagyarázta, mit is takar az osztályismétlés, hát én is ismételtem, már mint a röhögést, az osztályról meg majd később...-Na de azért, jó kaland volt, már mint az élet, annyira, hogy mikor meghalva eljött a temetésem ideje, vagy hatan el is jöttek, a koporsómat meg csak úgy lazán ledobták a gödörbe. Nem gond, már nem fájt és nem is fog, viszont ha újra kezdhetném, a képmutató szöveg helyet, az igazság az, messze nem lennék jó... Elárulom már csak azért sem törekednék a jóra, és itt a folytatás amit az angyalommal beszéltem: mert ha kicsit szarabb ember lettem volna, akit úgy szerettem, velem lett volna, baromi sok úgy látom ez a bizonyos volna. Ám a mondandó igaz, plusz innen már tudva, ha nem is vagyunk jó emberek, nem a pokolba jutunk, hanem csupán egy osztályismétlés a büntetés. S ugye akkor már miért ne ismételjük, élvezzük az élet habosabb részét, még ha más is a küldetés, ráérünk szenvedni, mi több, nem is kötelező, maximum mindig újra születünk egy hasonló szituációba, és akkor mi van, ott egye meg a fene az egész nagy tervet. -Le kellenék írni, mert bár ezt halottként tudom, élőként nem tudja az ember, vagy nem hisz a dologba, tehát tele van az egész olyan biztonsági baromságokkal. -Mindegy, csak abban reménykedhetek, hogy mikor az életem emléke is elillan, mint a tavasz illata, egy értelmesebb életbe kezdek, ezt a baromi .zart, bízok benne, nem ismétlem meg...

Angyal Szemszögéből

Nem neki mondta, az angyalt időn kívüliként emberi szem nem láthatta, de attól ott volt, és kicsiny fintort megengedve magának hallgatta  lány regéjét. -A fiút hülyítette, az meg elakarta hinni a hülyeséget, így csak bólogatott ahogy a szöszi elmesélte élete mind a három kapcsolatát. -Nyár volt, meleg is volt, a hülyeségnek is nyilván az ideje, mert ha az angyal, a hatalmas öreg fa tövéből figyelve, lelke szerint odavágta volna, az amúgy csinos lánynak : hogy sorold fel azt a tömérdek egy éjszakás kalandodat is, melyek felére már nem is emlékszel. furcsa pofák születhettek volna. -Persze nem szólt közbe, nem ez volt a dolga, hogy a erkölcsükből kivetkőzött embereknek felvilágosítást tartson az erkölcs nevű valamiről. Ma már, igaz ez is relatív egy angyal szemszögéből, de úgy az erkölcs, mint a becsület, nem hogy ritka kincs, de szinte nem is létezik, mi több egy szitokszó a vissza csökevényesedett embernek nevezett lények értékrendjébe.

 Egy madár telepedett fölé, a fa ága könnyedén elbírta, ő látta a sötét angyalt, látta az alvilág félelmetes erejű teremtményét, ám azt is érzékelte, a természet nem része a nagy játszmának, az állatok különbek a sakkfiguráknál, az állatok nem célpontjai a jó és a rossz harcának. Bár ez is nézőpont kérdése volt, hiszen a Mester gyűlölte a rendetlenséget, nem hitte a szabad akarat eszméjét, így nem viselte el a megcsalást, az erkölcstelenséget, a hazugságot és a többi rossz dolgot. Az alvilág ura nem, de Isten lenyelte, ő csupán tiltotta, de nem lépet fel ellene, viszont a Mester birodalmába, aki az életében paráználkodott, az egyesség szerint a Pokolba jutva, újabb lehetőséget kap, egy újabb élet keretében, még ha ez az alvilágba zajlik is ami természetesen észrevehetetlen, de ha itt is a bűn útjára lép az adott személy, hát Isten sem védi meg a Mester haragjától. -A pokol egy lehetőség, a bűnös emberek tárháza egy újabb lehetőséggel. A lehetőség adott, a kísértés itt is megadatik, azzal a kiegészítővel, hogy mindenhol ott a tiltó felíratok, a média folyamatosan közvetíti a vétkezők kínszenvedését, és hát aki ennyi segítség vagy figyelmeztetés ellenére is félrelép, bűnt követ el, az a leírhatatlan szenvedés labirintusába kerülve, lelke örök bolyongás és elképzelhetetlen gyötrelemre ítéltetik, és minden mítosz ellenére onnan nincs soha visszaút. Itt a vége a kálváriának csak egy lehet, a halhatatlan lélek végső halála, még akkor is ha biblia nem is ír erről.

 A felhők felé pillantott, az emberek nem érdekelték, a bűn teherként nyomasztva, már a valódi küldetésére koncentrált volna, egy renegát féllényt szállítana a Mester birodalmába, ugyanis a szerencsétlent, vesztére az égiek nem fogadták be, nem tartottak igényt hitvány szolgálataira, ki kívánták adni eredeti urának a pokol mérhetetlen uralkodójának. -Az alvilág örvendezett, nagy mulatságnak számított, mikor a "fehérek" visszatoloncolnak egy árulót. Az ilyen büntető ceremóniákon, még maga a Mester is meg szokott jelenni és a büdösön kívül mindenki önfeledten ünnepelhetett. -Sui'li nem az ünneplés miatt szeretett volna visszatérni az alvilág létsíkjaira, inkább a fenti mocsok orrfacsaró szaga késztette a vágyakozásra. -Már gyűltek, az emberek futó záporra gondolhattak, az ég már meg-meg dörrent, de ez csupán egy kapu feltárását jelentette, az égi angyalok közeledését, és a szökevény szenvedésének kezdetét... 

Végzet

Mennyire jó mindenhatónak lenni? ez nem igen foglalkoztatta a sötét angyalt, Sui'li közönnyel ült az antik romok árnyékában és a körülötte sürgölődő maroknyi embert szemlélte. Az utolsó túlélők, a dimenziókapu bezárult, vélhetőn hosszú időre, és a Földről érkezett gyarmatosítók az idegen világ túlerőjével szemben, hamar elfognak vérezni, miként ez eddig sok ezren közülük.
 -Az angyalt nem látták, s bár egy gyönyörű ázsiai nő külsejét viselte, valódi kinézete rémítő és halált ígérő volt, ám ez eddig csak láthatatlanul kísérte a kis csapatot, egyik arcát sem fedvén fel. -Az emberek, jövendő védencei(?) maguk mögött hagyták az elvileg biztonságos Alexander-erődöt és valami csodába reménykedve, az első kapu nyitásának helyszínére húzódtak vissza, valahol kicsit ironikus.

 A nap még nem készült aludni, a levegő forró és száraz volt, de az embereknek nem sok idejük volt a meleggel foglalkozni, a romok között fel kellet állítaniuk a védvonalukat, mert az ellenség percről-percre közelebb kerülve a végső összecsapásra készült, s így még egy lélegzetvételnyi idő is létkérdésnek számított az emberek számára. -Hosszú történet volt, öt esztendeje jelentek meg az emberek az MK-7 néven nevezett világba, és számos települést hozva létre nyersanyagot bányászva a Földre szállították a végtelennek mennyiségűnek gondolt erőforrást. De hiba történt, mint általában, és az őslakók, barbár hordák megelégelték az ember jelenlétét és támadásba lendültek. Elvben sok esélyük nem volt, a karabélyok, páncélozott járművek extra fölényt biztosítottak, míg nem, megjelentek az ŐSÖK, egy mágikus képességekkel rendelkező, még a törzsek szerint is rég letűnt kor teremtményei. -Ez volt a ZUNN-kultúra, a vésetek szerint egykor fejlettek voltak és elképesztő erők felett rendelkeztek, de miként minden civilizáció, elérve a csúcspontját a hanyatlás mezejére sodródva, szépen lassan a századok alatt az ősök egymást kiirtva lekerültek arról a bizonyos palettáról, egészen mostanáig. Az angyalt különösebben nem érdekelték az ősök, bár el kellet ismernie, mágikus képességeik még rá nézve is veszélyt jelenthettek. No nem az élete volt a tét, de komoly sérüléseket is beszerezhet egy összecsapás keretében. Igaz, Sui'li terve az volt, hogy az utolsó másodpercben kaput nyitva megmenti az embereket, legalábbis mostanáig.

 A tudomány csődöt mondott, pontosabban a Földön kitörve egy háború, a kapukat irányító központ megsemmisült, és ha be is érkezik a béke korszaka, sok év, míg újra ki tudják javítani a hibákat és a kaput feltárni. -Egy biztos, ennek a harminc embernek messze nem voltak évei hátra, az idejük veszettül pörgött, a kaszás pedig már kiélezve pengéjét a pillanatot várta. -Mindig így kezdődött, ugyanis Sui'li immár sok-sok küldetést teljesített a MESTER akaratából. -Ugyanis mindenki tudta, Isten a passzivitást választotta, míg a sötétség végtelen ura az aktivitást. S tény, ez a maroknyi ember megmentése senkinek a mérlegét nem lendíti semmilyen irányba, de még is, a Mester valamit láthatott a dologba, mert akkor nem küldte volna egyik angyalát e távoli dimenzióba.

 Feltűntek, hátasaikon közeledtek nagy porfelhőt kavarva, miközben kezeikbe az emberektől zsákmányolt kézi fegyverek, már akiknek jutott, illetve saját borotvaéles pengéik villogtak. Több ezren lehettek, de az igaz ellenséget a felhőtlen égen méltóságteljesen közeledő égi hajó jelentette. A napvitorlák kifeszülve repítették a járművet, és a fedélzetén legalább egy tucat ős tartózkodva, a hatalmas katapult pedig kegyetlen tűzáradatot tudva zúdítani a védekező emberekre, hamar a történet végét ígérvén. 
-A hajót lőjétek! vezényelt a csapat parancsnoka, és az emberek egyetlen nehézfegyvere, egy állványos gépágyú vadul felugatva golyózáport küldött a hajó felé, amely immár megelőzve a barbár harcosokat veszélyes közelségbe került. -A lövedékek elindultak, aztán sorra megtorpantak, a égi vitorlást mágikus pajzs oltalmazta, a gépágyú pusztító tüze ártalmatlanul pattant le a fel-fel izzó vörös energiamezőről.
-Katapult! kiáltott fel valaki, és tényleg a háromárbocos hadieszköze életre kelt, és miközben a pajzs elhárította az ágy lövedékeit, a katapult lángoló küldeményét nem akadályozta. Az eget egy üstökösszerű tűzcsóva festette alá, a közeledő alkonyba, és Sui'li minden tervezése ellenére nem tudta mit tegyen. Számára nem jelentett veszélyt a közeledő tűzvész, de az irányból ítélve a gépágyú hamarosan ki lesz iktatva kezelőivel együtt.
 -Döntött, még nem testesült meg, de elhajlítva a teret, a lángoló végzetet átlendítette a romok felet, hogy jóval az emberek mögött becsapódva tűztengert teremtsen. Senki nem értett semmit, ám már a pikkelyes hátasokon támadók is lőtávolba érve, nem volt idő a találgatásra, az emberek betudták csodának, az ősök meg valami másnak. -Már a karabélyok is csaholtak, a gépágyú is a hajó helyet a barbárokat kezdte tizedelni, néhány perc alatt megtörve a rohamot, a őslakók meghátráltak, ám a vitorlás még az égen volt és az ősök készülődni kezdtek.

 Bolond idők, bolond élet, valahogy a gyűlölet és az öldöklés a legtöbb intelligensnek deklarált fajnál szinte kötelező. s ugyan az angyal is az egyik pólust szolgálva, maga is részét képezte ezen ördögi világnak, a szituáció azért más. Emlékezett, mikor a Isten és a Mester megállapodtak, levezénylik a próbatételt, kiderítendő, vajon hajlandó-e a lélek a jó úton maradni, ha válogathat a lehetőségek között. -Hülye kísérlet volt, mert csak töredéknyi lény bizonyult méltónak, úgy, hogy a Mesternek még csábítania sem kellet embert és más lényt, önként választották a egyszerűbb ösvényt, a sötétség útvonalát.
 De nem volt idő merengeni, a távolban újabb hajók tűntek fel és a barbárok is igyekeztek soraikat rendezni. -Igazából csend volt, a fegyverek elhallgattak, az a bizonyos pillanatot várván, viszont az ősök, aprók, mint a törpék, még is vékony kis lények, sajátos rituáléjukba kezdtek.
 Sui'li nem törődött az érdes szavak jelentésével, előre tudta, hogy fojtogató ködöt idézve, megfullasztani akarták az emberek seregét. -Volt esélyük, ugyanis a túlélőknél nem volt gázálarc, a lilás fellegek meg a hajó irányából egyre növekedtek, alantas szörnyetegként kúszva a felszínt felé, majd a romok irányába. -Még várakozott, egy megérzés erősödött benne, egy megérzés amely azt sugallta, ne teljesítse megbízatását, ne mentse meg az emberek kicsiny csapatát. -Az óra ketyegett, tikk-takk, tikk-takk, és a sötét angyal megszüntetve láthatatlanságát a magasba emelkedett, csontszárnyain pókhallá töredékek kapaszkodtak, vörösen izzó szemeiben a pokol eleven tüze lángolt, miközben testét delejes fényű páncélzat fedte.

 Az ősök azonnal észrevették, a barbároknak is feltűnt a majd négyméteres jelenés akinek arcán cinikus mosoly rajzolódott ki, ujjai között elektromos kígyók sokasága tekergőzött, semmi jót nem ígérvén. Az emberek is zavarba voltak, néhány fegyver az angyalra szegeződött, de lőni senki nem próbálkozott. Eközben a gyilkos köd nem torpant meg, s bár a barbárok között riadalom ütötte fel a fejét, a hajón tartózkodó nagy hatalmú lények, tán rezdületlen arccal, hatalmas tűzlabdát elevenítettek meg hajójuk előtt, egyértelműn az angyalnak szánván az "ajándékot."
 -Sui'li az okok és okozatokon elmélkedett, megtehette, az idő nem volt kihívás számára, miként a tűzlabda sem, viszont az is nyilvánvaló volt, az ősök jóval többet tudtak, mint amit jelen esetben felmutattak, és mellékesen a vitorlásuk körül még mindig rendületlenül létezett a védőmező. Az angyal döntött, szelet kavart, hogy a mérgező ködöt messzire űzze, majd miközben megindult felé a ember méretű tűzgömb, ő dimenziót váltva, magára hagyta az embereket. Nem a harc elől tért ki, hanem a megbízását tagadta meg, ezt kellet tennie, így érezte helyénvalónak.... 

Visszatérő

-Az életem miről is szólt(?) semmi jóról, persze erre egyesek mondják, biztos volt valami derűs, hát nem tudom, de ha ők mondják biztos. Miként az is biztos, hogy végül egy üres életet hátrahagyva a ketyegőm kiakadva áthajított a túloldalra. Na most ha valaki azt mondja, hogy ez a könnyű út, majd akkor mondja, ha halálának pillanatait átéli, megéli. A dolog lehet órás, napokig tartó, de akár egy perces esemény is, de egy viszont mindig ugyanaz, az az átkozott vagy áldott másodperc olyan, mint ha örökké tartana és nem a fájdalom, hanem a félelem, szinte elemészti a test utolsó rezdüléseit, azután már vége is, a lélek kiszabadult.
 -Na ez szokott lenni általában, nekem ez viszont teljesen nem jött össze, mert bár meghaltam, egy isten, vagy az egyetlen, innen nézvén teljesen mindegy, nem küldött se tovább se vissza, hanem  köztes lényé változtatva végrehajtóvá tett, hogy vissza-vissza lépjek a maszatos valóságba, csak azért, hogy akire rámutatnak a nagyok, azt a halálba küldjem, vagy másként a pokol birodalmába.

 Nem egy szobába várakoztam, kiképzések és a gyilkolás fortélyainak minden formájának megtanulása volt a feladatom, miközben ezt emberi testbe végezve, a szívem ilyenkor újra rémképként kísértve, a rosszullét rám-rám kacsintott. -Igen, furcsa ez az állapot, a régi testem és régi kórságaim, azzal a különbséggel, hogy már meghalni nem tudok. A halál már nem fenyeget, viszont a rosszullét ki-ki tudott ütni akár percekre is. Természetesen nem sok jelentősége volt, mert ha el is menekül az áldozatom, az idő relatív, így bárhol az időbe újra kedvem szerint lecsaphattam, mert ilyenek vagyunk mi mind akik VISSZATÉRŐK. -Mondják minket is megölhetnek, ez igaz, bár pontatlan a fogalmazás, inkább csak egy a testre mért halálosnak számító sérülés által kiiktathatnak egy bizonyos időre, és a célpontra már mi nem vadászhatunk, ám vagyunk elegen, legalábbis a klérus ezt mondja, s nekem nincs semmi okom ezt megkérdőjelezni, miként munka is mindig akadni fog, még ha néha hibázunk is.

 Egy húgyszagú aluljáróban jelentem meg, egy beugró eltakart, ennél fogva az esti lézengőknek nem tűntem fel, így zavartalanul előlépve a közeledő percet vártam, mikor lesétál a villamostól az a bizonyos férfi, akire néhány tárnyi lövedék várakozott, alvilági leszámolásként demonstrálva a kivégzését. -Mindig minden alaposan meg volt tervezve, a kiválasztott célpont pedig nem földi bűnei alapján lett áldozat, a szelektálás egy általam nem ismert logika szerint történt. A klérus egy magas rangú embere megjelent "otthonomnál" és felvázolta, mikor fog kezdődni és miként fog lezajlani az esemény. Általában nem voltak hibák, tökéletes tervezés szinte kizárta, igazából minden csak az aktuális VISSZATÉRŐTŐL függőt. -A mostani áldozat, egy pitiáner maffiózó, a halálos ítéletét nem is ezért mondták ki, amennyire tudtam, egy ifjúkori durvasága miatt határoztak a haláláról. A mérleg odaát kicsit másként működött, mint a földi életbe, az ok és okozatot is más szemüvegen át nézték az illetékesek, nekünk végrehajtóknak pedig nem volt mit agyalni a dolgon, csak el kellet végezni a piszkos munkát, és mi el is végeztük.

 Későre járt, fent már az utcai lámpák javában harcoltak az éj sötétjével, és itt lent az utolsó árus bódéja is lehúzta a rolót, már csak a hazafelé igyekvők és az aludni készülő hajléktalanok ténykedtek. A magam részéről egy várakozó figurának tűntem, aki fiatalos öltözékben, kisebb virágcsokor a kézben, egy nő közeledésére utaltak. Természetesen nem nőre vártam, ám jelen esetben ez volt az álcám. -A divatos kabátom bő szabású volt és zsebeiben egy-egy pisztoly lapult, semmi cécó, egyszerű és gyors elintézést vártak tőlem, majd kimenekülni az aluljáróból és beleolvadni az éjszakába. A terv szerint nem kellet sokat menekülnöm, fellépve a nyugati kijáratom, két saroknyit kell majd futnom, majd az ott található bontási területre bemenekülni, ahol kapu nyílik és már is otthon leszek, és ez az idő minden lélegzetvétellel egyre közeledett.
 Nem rajongtam a visszatérésekért, nem a munka miatt, hanem mert anno mikor éltem az élet semmi extrát nem adva, távolról sem vágytam az emlékezésre, jobb volt nekem odaát.
-Jobb volt, ám a pillanat itt volt. A pasasom könnyed léptekkel sétált lefelé, arcán némi vidámság, gondolatai meg ki tudja merre járva. Hát a magam részéről a virágot kezemből kiejtve a pisztolyok után nyúltam. Még csak keveseknek tűnhettem fel, a virág a csikkektől, kosztol megviselt kövön landolt kezeim pedig rászorultak a hideg érintésű fegyverekre. - Célpontomnak nem igen voltak jó megérzései, mert tovább közeledve még mindig "távol" barangolt, viszont én a pillanatba élve a pisztolyokat előrántva hét méterről tüzelni kezdtem. A dörrenések démoni visszhangokat keltettek, a férfit a meglepetés és a tűzerő együttesen a földre döntötte, mellkasán megannyi bemeneti nyílás és születendő vörös foltok jelent meg. Ám itt még nem volt vége, mert ugyan gyanítottam immár halott volt a szerencsétlen, még is a testhez lépve az utolsó golyót a fejébe eresztettem. -A feladat teljesítve, az aluljáróba az események gyorsasága miatt, még csak éledezett a pánik, viszont mivel a munka elvégezve, fegyverek a zsebbe, rohanni kezdtem, immár nem kellet törődnöm semmivel, a hazaérkezésem maximum tizenöt perc, ennyit még kibírtam az élők világában...