Lemondok istenről: Az utolsó percek ( tört változat )

Elgondolkoztam, egész életembe valakitől, akár istentől de csak várakozva a segítséget reméltem szüntelen. Hiba volt, nincs isten és nincs segítség, csak a megváltás, mikor a golyó átüti a koponyámat s agyam megsemmisülve azt énem semmivé válik. Durva gondolatok, de az sem kevésbé rémítő, hogy az évek eltelve a végén öregen, egyedül egy gödörbe löknek miután magányomba kilehelem a lelkem, akkor inkább a golyó!
 -Nagy szavak, az ablakon kilesve a hulló pernyén kívül csak a szürke égbolt otromba felhői vánszorogtak. Az utcák kaotikus látképe a világvégét idézte, és bár hivatalosan nem volt világvége, a járvány azért úgy tűnt gyors tempójával pontot tesz az emberi civilizáció amúgy sem túl hosszú történetének immár a végére. S hogy jön ide isten(?) k.rva egyszerűen, ha lenne egy  mindent teremtő és mindent ismerő szuper-lény, akkor e storyt el sem kezdte volna, vagy a végét nem engedte volna így eltorzulni. -Hiszen mi jó van abban, hogy milliárdnyian pusztulnak el, s mi jó volt abban, isten szemszögéből, hogy millió szám irtotta ki a ember a körülötte élő bármely élőlényt, még saját testvéreit is. Már nem kérem a válasz, a katonai öltözékem piszka és szakadozott valósága csak egy pillanat, miként a estével éledező fertőzöttek áradata, isten új és tőlünk még vérszomjasabb báránykái.

 Volt idő mikor hittem a mesékben, reméltem a szerelem teljességében, és abban, hogy a világ megmenekülhet a klímakatasztrófától. Nos ezek csalfa remények voltak, melyek közül csak a klímaviharok túlélése igazolódott egészen addig a napig, míg ki nem tört a járvány! -Persze lent voltunk, a tehetősebbek lefelé építkezve a városok új formát öltöttek, elkerülendő a metánrobbanásokat, kíméletlenül extrém hőhullámokat és egyéb a globális változások hozta nyalánkságokat. Változott minden, és aki élelmes volt az beállt a haderőhöz, a magam részéről nem élelmes voltam, hanem múltam folyamodványaként alapból számítottak képességeimre és ugye ha a sors hozzád vág egy szerencsesütit, azt azért nem vágod vissza, még ha nem is szereted annyira. De nem is ez volt a lényeg, hiszen jött az a mocskos fertőzés, mondván marsi szél, biológiai kísérlet, idegen eredetű spórák, igazából teljesen egyre ment, mert az eredménye a mindent túlélni szándékozó civilizációnk teljes összeomlása volt.

 Nem az öngyilkosság inspirált e pokolbéli másodpercekbe, nem azért akartam meghalni, hogy ne a betegek faljanak fel, vagy magam is a járványtól telítődve vérszomjas állattá váljak. Gondoljunk bele, az embernél vérszomjasabb fenevadat nem igen hordott a planéta a hátán, s ez a fertőzés talán nem is betegség, hanem az evolúció egy újabb lépcsőfoka, ahol az ember túllépve eddigi önmagán a poklot is meghazudtolva a teremtést rendesen szemen köpve a szörnyek idejét hozza el, immár díszletek nélkül, nyersen és brutálisan őszintén. Szóval nem az elkerülhetetlentől féltem, csak lelkem apró emlékeit féltettem, érzéseket, pillantásokat, még a fogyasztói társadalom diadalmaskodása előtti időkből, akkor még talán létezett némiképpen, halovány szivárványfényként isten is.

 Sok választásom voltaképpen nem igen volt. Fegyverzetem immár szinte teljesen alkalmatlan volt a túlkélésre, készleteim kimerültek és se cél se menedék nem létezett, úgy tűnt én vagyok az utolsó ember e málladozó múltú városban, miként az éget átszelő reménykedő madár a harag órájában. A végső erődítmény is elesett, nem létezett általam ismert biztonságos hely és csapatomat is elveszítve, sikertelen küldetésemet tudomásul véve, az angyalok harsonája nélkül is a pisztolyom volt az egyetlen lehetőségem. Sok gondolatom volt, de a vég órájában a sok is kevés, és az idő is gyorsvonatként egyetlen pontot sürgetett, és a magam részéről már nem volt kiért és miért visszatartanom az a bizonyos pillanatot. A távolabbi sarokba mentem, a poros köre ülve a hajdani lányszoba színevesztett bútortörmelékeivel szemeztem, miközben fegyverem kibiztosítva képzeletbe isten arcába grimaszoltam és némi iróniával megköszöntem életem semmitmondó történetét. A komisz mindennapokat, a szerelem hazugságát, az emberek alattomosságát, az igék hamisságát és a nap csalfa utolsó nyolc percét. A pisztolyom a halántékomhoz ért, idő volt. -Viszlát isten, viszlát sosem volt szerelmem, és ujjam megmozdulva, immár végzetesen és véglegesen pontot tettem jelentéktelen életem végére...

Utolsó pillanatok ( tört verzió )

-Valahol mindenki meg akar halni, ha másként lenne nem rohannának, nem élnék fel a planéta erőforrásait és önmagukat. Persze ez már most teljesen mindegy volt, a kapu kinyílt és a pokol kilencszázezer légiója megindult, hogy uralma alá hajtsa a földet. Nem volt nagy csinnadratta, egyszerűen előbb New York majd Bern és sorra rendszertelen rendszer szerint hulltak el az emberek nagyvárosai. Volt hadsereg, meg állítólag volt isten is, tán még fiát a keresztre is engedte feszíteni, mégis a pokol kinyílt, a modern technológiának hála, és a a sötétség megindult, hogy két hét alatt letarolja az emberiség birodalmát.
 Nem voltam hős, de most mégis egy ki.aszott hőstett keretében  egy fát védelmeztem két társammal, miközben cunami gyanánt hömpölygött felénk a halál. No igen, a kardomat szorongattam és az égre kívántam pillantani, még utoljára látni kívánva az alkony fényétől sajátos égboltot. Felnézhettem volna, a napot ugyan letépte a sötétség, ám még volt nyolc perc míg végleg kihunynak a fények és mindent elnyel a mélységes és feneketlen sötétség. -Csak magam elé néztem, a kis domb ahol magasodott a fa, taktikai előnyt is szolgáltathatott volna, de milyen előny származhat egy özönvízszerűen közeledő démoni áradattal szembe.

Hősök voltunk, vagy is csak olyanok akiknek nem volt mit veszteniük. Tehát jobb híján álltunk és néztünk a hunyorgó szürkületbe, éreztük a szél érintését a tavasz sajátos illatát és saját jelentéktelenségünket, egész életünk jelentéktelenségét. Egy fát védtünk a nagy semmibe miközben akik tehették űrbárkákon a holdra menekültek, néhányan a Marsra és a milliárdnyian a bunkerekbe. Mi itt voltunk, karddal, még ha plazma is volt, csak egy kard több millió démonnal szembe, mely közül a legkisebb is egy lakóház méretűnek mondható. -Nem itt kellett volna lennünk, ölelni, szeretni, csókolni még utoljára, ez lett volna az értelmes halál. Ám mikor nincs ki szeretni, nincs akinek a kezét megérintsük, tökmindegy hol halunk meg, maximum üresen, kiégve nézzünk szembe a végzetünkkel, majd átesve az eseményhorizonton végleg elporladjunk, istent, újjászületést, örök szerelmet és egyéb marhaságot végleg magunk mögött tudva.
-Ironikus, szépen mondva is ironikus gondolatok vágtáztak át agyamon, miközben a képzeletbeli óra egyre csak ketyegett és az űr sötétje kerülhetetlenül, mind közelebb ért hozzánk. -Remegtem, testem izzad, pedig a hűvös, a pokol lehelete egyre erősebb ütemet diktált, mi több a láthatár peremén feltűntek a démonok még formátlan, amorf halmaza, ez volt a végítéletünk.

 -Hó kezdett szállingózni, a hideg széttépte a tavasz utolsó morzsáját, miközben a dér egyre csak terjedt a szörnyek pedig bűzükkel immár karnyújtásnyira magasodtak tőlünk. A gondolatok megálltak, a látvány leírhatatlanná változott a pánik pedig mozdulni sem engedett egyikünket sem. Pedig most szaladtunk volna, szaladtunk volna miközben éreztük izzadságunk, vizeletünk a intelligens páncélhoz dermed, a fűtőszállal nehezen küzdöttek a mélyűr hidegével szembe. Csoda történt, a plazmapengém felemelkedett, nem tudom agyam vagy a lelkem adott e erőt, ám lecsaptam az első bestiára...azután elsötétült minden, az áradtat nyilván maga alá temetett a testem szó szerint megsemmisülve a lelkem az ég felé szökkenhetett az immár nem létező nap irányába, mikor egy jeges fuvallat mindennek a végére pontot helyezett.