Csapda!

2055 a Nagy Hadronütköztető repedéseket okozva a valóság falán, kaput nyitott a pokol birodalmába.
2056 a Démonok ezrével özönlöttek a világra, az emberiség a hanyatlás útjára lépet.
2058 az Egyház inkvizítorokkal vette fel a harcot a pokol teremtményeivel, s az életbemaradásért folyó háború elkezdődött...

 Egy farmhoz hívták, a városok többsége már rég elesett, és a falak nem azért voltak a metropolisok körül, hogy megoltalmazza a bent élőket a pokoli teremtményektől, hanem pont fordítva, a világot oltalmazták, a fertőzött területek elbarikádozásával. - A férfi az rendje bíborát viselte, oldalán lánckardja, megszentelt jelekkel erősítve.
 Na igen, a démonok nem egy lebegő, ijesztgető valamik voltak, a démonok testeket, gyenge akaratú embereket szálltak meg, ezért is ment nekik könnyen a városok meghódítása, a pénzimádat kellően megfelelt, hogy az emberből megszállott, egy irányított test legyen. S hála a teremtőnek, ha a test elpusztult, a démon is vissza került a pokol útvesztőibe, persze nem volt nagy megrettenés, hiszen a tudósok által hasított hasadék, még mindig nyitott sebként tátongott, az egykori Francia-Svájci határ közelébe.
 Mindegy, feladat volt és az inkvizítor minden lépésével közelebb került a kukorica termelésével foglalatoskodó család épületéhez. A villanyt napelemek adták, a vizet egy közeli patakból nyerték, és a hely elég távol volt a veszélyes zónáktól. -Úgy tűnt egy démonnak nem volt elég a könnyű zsákmány, kihívást keresett, de vesztére a farm lakói időbe látva a bajt, a megszállottat elkülönítették és papért szalasztottak. -Természetesen a pap csak megnézte a férfit, és már is a legközelebbi inkvizítor-erődöt értesítve segítségért folyamodott. Hát a segítség határozott léptekkel közeledett, elhaladva egy csűr mellet, melynek nyitott ajtaján belesve, néhány gépet látott, bár üzemanyag hiány miatt e masinák inkább csak várakoztak, mint segítették az itt élők munkáját.
 Lovak és tehenek hangját hallotta egy távolabbi építményből, az udvaron tyúkok keresték eledelüket, a főépülettől távolabb egy harmincas férfi eszkábált valamit, nem tűnt fel neki a vendég közeledése.
 Az egyház küldötte a bejárathoz lépet és határozottan kopogva, már érezte a túlvilági lény jelenlétét. -Pár pillanat, az égen gyenge felhők hajókáztak, a zöldellő kukorica egy végtelen óceánnak tűnve, semmi ijesztő nem mutatkozott. Persze nem is kellet, a gonoszt nem látni, érezni kell!
 Nyílt az ajtó! és egy idősödő, de jó erőbe lévő nő tekintett a jövevényre, s nem kellett neki sok idő, hogy megértse a vendég a várva várt inkvizítor, a férje lehetséges megmentője.
-Isten hozott, lépj beljebb. tárta az ajtót szélesre a nő, és egy az ablakok jóvoltából kellemesen világos szobába vezette a férfit. A szoba nappali és étkezde is lehetett egyszerre, és a székek számából tekintve, vélhetőn tízen is étkeznek a nagy durva faragású kerek asztal körül.
-Hol az áldozat? tudakolta a érkezett, igaz már tudta, az épület alatti pincébe zárták a megszállottat, ott is egy kis helységbe torlaszolva.
-Lent. nyögte a nő, erőssége itt valahogy elszállt és keze is remegett a pince lejárat felé mutatva.
-Vannak mások is a házba?
-Nincs, kint vannak dolgoznak, a gyerekeket meg elküldtem a bajnak napján rokonokhoz.
-Tökéletes, akkor én most lemegyek, mindegy mit fog hallani, ne jöjjön utánam, mi több, senkit ne engedjen be a házba, érti?! a nő bólintót és nem is kívánva a napaliba maradni a kijárat felé igyekezett.
-Remek. az inkvizítor a lejárati ajtót felfedte, majd elindul a mélység felé, az ajtót maga után húzta, vállalva a hirtelen rátörő sötétséget. -Várt néhány másodpercig, nem nyúlt a villanykapcsolóhoz, a képességeire hagyatkozva ereszkedett tovább. A pince tornádók elleni búvóhelynek tűnt, alját vékony betonréteg fedte, rés sehol, fényt csak mesterséges forrás szolgáltathatta, de az egyház katonájának, erre nem volt szüksége.
 Lassan lépkedett, látta a ülő és fekvő helyeket, a raktározott élelmet és jó pár kacatot, ami az ittenieknek lehet fontos, ám a jövevény számára nem bírt jelentőséggel.
-Csend volt, s ez ritka egy megszállt embertől, pláne mikor ő is érzi a közeledő végzetét. Természetesen ez így, nem ilyen egyszerű, nem egy inkvizítor öltek meg megszállottak, elég egy rossz mozdulat, egy tört idejű figyelmetlenség. -Szóval a csend óriás súlyaként nehezedett a helységre, miközben a férfi elérte az elzárt odút, ahol a megszállott őrizetbe kell hogy legyen. A kint járt pap szerint egy acélszékhez van láncolva.
-Feltépte az ajtót! az emberek nem sokat láttak volna, de az egyház emberein áldás és adomány volt, és ezen adományok, képességekként jelentkeztek meg, mint látni a sötétbe.
-Egy halott volt a székhez láncolva! a szag nyomasztó és hányingerkeltőn tört elő a semmiből, miként tűnt el a gonosz jelenléte! -Csapda volt! az inkvizítor már tudta, a háziak szolgák voltak, önkéntes alattvalók, és a démon még nem választva testet ide lecsalta, harcolni kívánva.
 Fentről zörgések, majd fény gyulladt és három tagbaszakadt férfi ereszkedett a mélységbe, szúró és vágó eszközökkel felfegyverezve. -Játék, a démon játékos kedvébe volt, hiszen ő is tudta, három ember szemtől szembe esélytelen egy inkvizítorral szembe. De mert a játék vérre ment, a egyház embere is tudta, nincs választás, ölni kell.
- Félelmetes volt a hármas, némán közeledtek, se szó se kiáltás, az inkvizítor várta az elkerülhetetlent, leakasztotta lánckardját és egy gombnyomással életet lehelt a borzalmas sérüléseket okozni tudó fegyverbe.
- Az első egy nádvágókéssel próbálkozott hangtalan, de fürge zombiként. Semmi esélye nem volt, a lánckard átvágva a kés pengéjét, vált-tőtől metszette le a jobb kart, vért és hangtalanságot teremtve. Úgy látszott a fájdalmat kiiktatta a démon szolgái testéből. A harcos sokat nem tétovázott a sérültet odébb rúgta, majd egy újabb szolgát célzott meg, ott már nem csak sebesülés volt, a test két irányba dőlt, s már csak egy önkéntes szorongatott egy fejszét. A sérült a vérveszteség miatt a földön vergődött, fájdalom ide vagy oda, a vér nélkül az erő megszűnik, miként az élet.
 A hasítóeszköz furcsa visszhangot keltve hullt a padlóra, gazdája egy pillanat múlva követte.
-Fűst szag! a rohadékok, míg itt lent tartották felgyújtották az épületet, és az inkvizítor jól látta a lefelé vezető lépcsőn csordogáló benzint, jó esetben, percei voltak hátra...