Pánikroham

 Mindig imádtam mikor olyanok mondták meg a tutit, kiknek halvány fogalmuk sem akad bizonyos dolgokról. Persze panaszkodni felesleges, hiszen ha esik a hó, akkor ha sírunk, ha nevetünk a folyamat zajlik a maga medrében.
 Hát így voltam magam is, írtam a novellámat és azon tűnődtem, milyen is a jó befejezés. Sok gondolat akadt, és bár tetszett a drámai vég, még is úgy döntöttem, kérdőjelesre teszem a történetet, találja ki mindenki, mi is lehet a végeredmény.
 Itt tartottam és marhára elégedetten dőltem hátra rozoga karosszékembe. A munkahelyem jutott eszembe, a szalagmunka, melyet utálok és meg sem fizetik igazán, de az élethez, ránk rakva a szolgáltatások nevű adókat, kénytelen az ember pénzhez jutni.
 Az írás hobbi, nem is lehet más, hisz a műfaj melyet magamévá tettem, nem kelendő, egy fantázia hiányos manipulált társadalomba. -Szóval töprengtem, és hirtelen úgy éreztem, homály nehezedik rám!
 Láttam a monitort, hallottam a tévé karattyolását és még a kint tova gördülő jármű robaját is, ám még is, fátyolként nehezedett rám egy láthatatlan lepedő és éreztem, szívem iszonyatosan dolgozik, ami csak tovább fokozta éledő félelmem.
 Kezdtem remegni, a gépet kikapcsoltam, a tévé is a gép sorsára jutott és elsötétellve a szobát az ágyamba menekültem, menekültem mert már biztos voltam itt halok meg!
 Remegtem mint a kocsonya, a légzés is nehezemre esett, a izmaim feszültsége még ezt is gátolni próbálta, tudtam mi történt, régen már volt pánikrohamom.
 Erre persze sokan mondják ezek nem valódi érzések, hát kívánom érezze az aki kételkedik valóságába és abban, hogy a tünetek illúziók, mert a vérnyomásmérő 190/90 és 139-es pulzust mutatott, ami messze nem volt hologram vagy szemfényvesztés, még agyvérzést is eredményezhet.
 Igaz ez a tudat tovább növelte a félelem láncolatát és az ember azt sem tudta, itt van még vagy félúton a másvilágra. A roham jött, majd ment és még mielőtt vége lett volna, ismét visszatért, még erősebb benyomásokkal. Ekkor már lenyeltem pár gyógyszert, és a hatására vártam, igyekezve légzésem koordinálni, bár elárulom, mocskosul nehéz remegve, szorító izmok rabságába koncentrálni. Annyira nehéz, hogy még legegyszerűbb imát is képtelen voltam elmondani, csak annyi volt, most halok meg.
 Azután jött a csoda, a gyógyszer feloldotta a feszültséget, a gyógyszer visszaszorította a felpörgött rendszer, messze nem normális reakcióit, de egyet nem tudott megtenni, végső csapást mérni a betegségre.
 A menyezettet néztem, immár megkönnyebbülve azon méláztam, miért is támadott sok év után e rejtőzködő szörnyeteg. Persze a választ nem a mennyezet repedéseiből igyekeztem kiolvasni, ott csak a káosz formálódhatott volna. De miközben ittam a vizet, mint Szaharából kikeveredett utazó, rájöttem, ha ezen agyalok csak erővel töltöm fel a belső démont, inkább azt kellene tudnom, van e valódi kiút. Már csak azért is mert az eddigi módszer kudarcba fulladt, s bár tudtam a statisztikát, hogy a teljes gyógyulás 20% alatti, hát én azért eldöntöttem, fölötti akarok lenni.