Az Ölés Emléke

Lehetett regélni a részecskegyorsítóról, lehetett állítani nem üt a föld mélyén, egy a bolygót is megzabáló fekete lyukat. Lehetett, és valóban nem zabálta fel a planétát egy a fényt is bekebelező borzalom. Ám a regék egy pont után sötét mederbe terelődtek, ugyanis e Alpok takarásában létesített intézet, hasadékot szakított a ismert valóság és a démonok világai között.
 Gyors volt és drámai, a tudósok próbálkoztak, de a káosz elszabadult, és e katasztrofális helyzetben az egyház marad az egyetlen ütőképes erő, mely méltó ellenfélként rendelkezett erőforrásokkal, hogy harcoljon eredménnyel a mélység lidérceivel szemben...

 Az első embert egy sikátorba öltem meg. A világ ekkor már megváltozott és az egyház katonákat, kereszteseket toborzott, kikbe még volt némi hit, és akadt egy csepp bátorság, hogy harcba szálljanak a démoni hordákkal.
 Kadét voltam, és még nem viseltem a keresztesek egyenruháját, mi több, kint a templomerőd falán túl, civilként éltem az életem, már amennyire egy túlzsúfolt, húsz méter magas fallal védett városba, élni lehetett.
 Szóval egy este volt, egyedül mentem és bár ruhám alatt ott volt fegyverem, eszembe sem volt, hogy használnom kell, azon csillagtalan szürkeségbe. -Ősz volt, a szél hűvös és csak még hidegebbet ígérve rakoncátlankodott, mikor azt sem tudom honnan, egy három tagú banda zárta el utamat.
- Ácsi van. vigyorgott a vezetőjük, kezében nem volt semmi, de két társa pengékkel volt felszerelkezve. -Ember voltam és természetesen nem kockáztatva, még mielőtt tovább folyt volna a beszéd, pisztolyt rántottam és a vezető fejére célozva, fejemmel jeleztem tűnjenek, nem akarok gondot.
 Nem akartam, de a holo-videókon nevelkedett fickó akinek megfelelt e bűzlő város alvilági élete, miközben akik valamire tartották magukat, vagy a haderőbe vagy az egyház erőihez csatlakoztak a jövő megvédése érdekében.  -Persze patkányok mindig voltak, és mindig is lesznek. Hát ez a patkány azt hitte, hipp-hopp kinyúl és kikapja kezemből a pisztolyt, úgy ahogy a filmek és játékok mutatták.
 A filmen jó poén, de a valóság más volt, és erre a bajuszos, szőke pasas csak akkor azon nyomasztó csütörtökön jött rá, ugyanis a mozdulata csak egy dolog volt, a pisztoly nem került a kezébe és az én reflexem is működve a fegyver életre kelt.
 Másodpercekről beszélünk és a banda vezetője a földre terült, a lövedék a bal szemén hatolt be és hátul távozott magával húzva a koponya egy jelentős darabját.
 Ez volt az első! és bár remegve de sértetlenül értem haza...

-Az utolsó Kijev romjai között történt alig egy hete.Már nem kadét és nem is egyszerű keresztesként harcoltam a gonosz ellen, inkvizítor voltam. 
 Egy rohamcsapatot vezettem, Az Egyesült Földi Haderő hátrálásba volt, és az egyház tűzoltóegységként kereszteseket küldött és e keretbe voltam és csapatom, természetesen egy speciális megbízással. A démonok ugyanis sok millió embert csábítottak el és állították hadrendbe, ám egy területnek mindig volt egy főkoordinátora, egy ocsmány pokolfajzat, mélységi fenevad.
 Nos egy templom katakombáiba hatoltunk be, jóval a frontvonal mögött, az ellenség területén, ez a hely volt Kijev.
 Mocsok csorgott, a bűzt a sisak kiszűrte, de a látvány undorral töltött el. Szenny, emberi maradványok és a Jó Isten tudja mi minden csorgott a több ezeréves járatba. A falak nyálkásak voltak és pókok szaladgáltak, miközben a bíbor vértezetemre a szemét nehezedett, és lelkemen is éreztem a túlvilág súlyát.

 Egy nagyobb csarnokba keveredtünk ahol emberek, a gonosz szolgái törtek ránk, golyószorzókkal tüzelve több irányból. A páncélzaton csak úgy koppantak a lövedékek és erejük egyszerűen ledöntött lábamról, miközben, emberek ide vagy oda, a okádék folyamba feküdve viszonoztam, viszonoztuk a tüzet.
 Jól felszereltek voltunk, és ellenségeink vélhetőn nem inkvizítor egységre számítottak, hiszen akkor más fegyverekkel fogadtak volna, sőt démonok is ránk törtek volna, akár haláluk árán is letépni kívánva rólunk felszentelt páncéljainkat, nem törődve az erőmezővel és a szentek jeleivel.
 Nos itt, e átkozott helyen öltem utoljára, egy rövid időre utoljára embert, embereket.
 Az akivel plazma pengémmel végeztem, egy ápolatlan, mint valami ókori barbár harcos, hatalmas férfi volt és penge-karabélyával kelt ellenem, értelme nem igen lehetett, a vértem minimálisan sérült a golyózáportól, és a plazma kardomnak nem volt akadály a acél és az emberi test sem.
 -Vér nélkül halt meg, a plazma gigászi hője kettészelte fegyverestől, láncingestől gyors halált hozva számára. Egy ember volt, de megszállott és így végezni kellett vele. -Bevégeztetett, ő volt ember akit utoljára az Úr színe elé segítettem...egyenlőre...