Futár

 Fáradt voltam, a lábaim majd leszakadtak és egész testem követelte a pihenést, az idő az ő malmára hajtotta a szelet.
 Nem volt sok választásom, a romos város, toronyház vázak és kiálló vasbetoncsonkok brutális őszinteséggel néztek rám a kora délutánba, mikor a nap oly hülyén állva, az embert szinte elvakítsa.
 Persze a sisak szűrte a fényt, a vértezet súlytalanítása, majd tökéletes, de a folyamatos menetelés önmagában is gyötrelmes, figyelve, hol bújhat meg valami nyavalyás húsvadász banda, vagy a giga-cégek zsoldosai. Nehéz volt, az egyház hadban állt a betonfalak mögött rejtőző cégek által uralt városokkal, a kint rekedt, megfertőzött veszettekkel, és egyedüli, szervezet egységként, még hirdette az ÚR dicsőségét.
 Elvek, nos igen, a cégvárosok elvtelen pénzéhes urai és fogyasztói-tömegrabszolgái élték bálványimádatuk eretnek eredményét. Kint a globális népességcsökkentés keretében a veszettség és az influenza vírusát keresztezve zombikort zúdítottak a hatalmasok, a földre, kik egy idő után talán egymást is felfalva megoldják a túlnépesedés problémáját. Az egész előre, jól megtervezve történt. Kísérletek, még a hajdani Egyesült Államok területén kezdődtek. Állítólag, a 2020 évek környékén, jó pár zombitámadásos felvétel keringet a világhálón, azok voltak a előkészületek...
 -Egy jobb állapotú emeleteshez tűnt fel, talán még túlélők is lakhattak benne, bár ez mellékes volt, nekem kellett menedék, pár óra alvást kívánt a szervezetem, a szteroidok sem hatnak őrökké és a meditáció sem végtelen energiaforrás még egy inkvizítornak sem.
 Kezembe a karabély, s a  mozgásérzékelője jelzet, a házról volt szó. -Túlzottan nem reagáltam, nem volt túl sok pont, ha zombik ha húsvadászok, nem jelenthettek komoly veszélyt, a bíbor páncélzat a legtöbb kézifegyvernek ellenállt. Igaz nem voltunk legyőzhetetlenek, az ÚR annyi erővel áldott meg minket amennyit jónak látott, és ha a sorsunk úgy volt megíródva, hogy a halál les ránk a következő kapualjba, még a vértezet sem menthet meg.

 A törmelék hangosnak hatott a lépteim nyomán, de ha volt őrszem, nem eshetett nehezére kiszúrni egy páncélos katonát, egy a  bombáktól térré formált sík területen.
 Egy sokadik koffein injekciót aktiváltam, bár a szívem így is úgy vert, mint egy sorozatlövő, nem számított, egy zugra vágytam, és némi pihenést követőn, immár remélhetően elérhetem az északi kolostorerődöt és átadhatom terhem, egy bizalmas üzenetet.
 Gyalogfutár! hát igen, most ez voltam. A légteret a cégek ellenőrizték szinte száz százalékig. A távközlőeszközök messze nem voltak biztonságosak, végül is ezért döntött az egyház az írót forma mellet, már vagy 5 esztendeje , így hát minden fontos üzenetet egy futár továbbit, természetesen a levél azonnal megsemmisül ha a futár idegi parancsot add!
 Ez egyszerre volt előny és hátrány is, bár hozzá kell tenni használtuk a rádiót, erősítést másként nem lehetett kérni. De minden adat írott, nyomtatott formába létezett, hatalmas adminisztrációt igényelve, de titkosítás szempontjából előnyösnek bizonyult. Nem volt hálózati számítógép melyet fel lehetett törni. Az irattárak meg erősen védettek és ha úgy kívánja a helyzet, minden felrobban, a Bencés testvérek nem kockáztattak.

 Beléptem, a sisak korrigálta a fényviszonyokat, és mert nem akartam konfrontálni, csak reméltem feljutok az utolsó még elérhető emeletre és elbarikádozva magam pihenek. -Furcsa, egy pillanatra a lány jutott az eszembe, és az a szituáció, mikor együtt voltunk és én szerencsétlen alig tudtam valami épkézlábat kérdezni. -Na igen, mi is emberek vagyunk...
- Béna voltam mindig is az udvarlás terén, talán ezért lettem katona, majd egyházi fegyveres, parancsok és engedelmesség és ekként kerülve minden nehézséget. Mert egy parancs az parancs és ha hithű és elkötelezett az ember, nem is oly nehéz, még a legnehezebb küldetés sem, mint olykor megtalálni azt a szót, mely felragyogtat egy hölgyet. Mert bizony, van mikor a szót jónak gondoljuk, de az eredménye más...
 Mindegy, a házban élők úgy látszott nem akartak találkozni velem és egyre magasabbra jutva már kezdett apadni éberségem, pedig még barikád és riasztók felállítása háta volt. Hátra, miként a út előttem és a kockázat, út a halálba. -Hülyeség, a húsvadászok kik magányos utazókat vadásztak le és feldarabolva élelemként árulták áldozataik maradványait, nem hiszem, hogy komolyabb erő nélkül rám törnének... nem is értem, hogy ötlött fel bennem, ez már tényleg a fáradság.
 A hatodikig jutottam, ott  lelve egy megfelelő helyet az emeletre vezető járatokat, réseket nano-droidokkal feltérképezve elektromos sorompót vontam a színt köré, ezt ugyan a cégesek bemérhetik, ha a közelbe tévednek, ám ennyit be vállaltam, a testem az összerogyás határán támolygott, és én hagytam, hagy dőljön el, aludnom kellett...