" Nem kell megfogalmazni ami történik, benne vagyunk, élni kell"Nehéz megfogalmazni, de ahogy Tom és Mark a domb tetején álltak, csodálkozva szemlélték a falujukat, azt a falut mely kicsit más volt, mint amilyennek ismerték. Tom mosolygott, egykor olvasott egy magazint és abban szó volt a párhuzamos síkokról. Sokáig kereste a lehetőséget és most meglelve a határt, barátját is bevonta a varázsba.
Mark kicsit aggódott, a falu mellet gigászi hőerőmű kéménye magasodott, messze nem lehetne ez a látvány, délibáb(?)
-Tetszik?! firtatta Tom, nem kevés elégedettséggel hangjába.
-Semmit nem értek, mi az a bazi kémény? a kérdésbe nem rejtőzött válasz, és nem is akarta az ifjú tudni, barátja mi a fenébe hozta, vagy mi a rossz nyavalyát művelt a látképpel.
-Párhuzamos világ. nevette el magát Tom, s bár nem volt vicc, ő élvezte az átlépés eseményét, ami semmi extra effektussal nem történt, csak egy bizonyos ponton kellett lenni, egy bizonyos időbe, és ők így tettek.
Mark nem szólt semmit, mert abban biztos volt, a falujuk nem az ami, azaz a csoda sem tudja, mi is ami elé tárult a délután kezdődő hanyatlásában. Ám azt sejtette, jót nem ígérhetett ez a jelen. Ódzkodott a spontán történésektől, és még inkább ha a véletlent megkreálják, messze nem töltötte el örömmel, Tom szép új világa.
-Mond, és hogy kerülhetünk vissza? tette fel a lényeges kérdést Mark, mert ugyan kedvelte a fantasztikus könyveket, de benne szerepelni, egyáltalán nem kívánt, pláne így, felkészületlenül. Igaz, az ismeretlenre nem lehetett felkészülni, de vajon mire is lehet...
" Van mikor nem mi irányítsuk a eseményeket, az események visznek minket "
A nap hanyatlott, az idő kellemes és az enyhe szellő baráti társnak bizonyult.
-Ne idegeskedj, itt olyat kaphatunk amivel otthon hősök lehetünk. kacsintott Tom, és elindult, háttal a falujuknak.
-Ezt hogy érted?
-Az itt létünk erővel tölt fel, ami, igaz itt semmit nem ér, de visszakerülve, meglásd "istenek" lehetünk.
-Istenek(?) én inkább csak haza szeretnék kerülni. jegyezte meg Mark, s mert nem volt terve, követte Tomot, remélve haverja tudja mit csinál.
-Hazajutunk. nevetett fel a szőke Tom Brenner, léptei alatt a fűszálak meghajoltak és a dombról lefelé, a léptek sietőssé váltak, miközben a távolba egy vasúti töltés látszott és egy a síneken veszteglő vonat.
-Ránk vár a gőzös, minden oké. jegyezte meg, jó útikalauzként Mark barátja, már lelki szemeivel elképzelte, hogy az itt szerzett képesség által, csodás felfedezéseket fog tenni a számítástechnika világába, mi több, ebből adódóan milliomos is lesz.
A vonat gyorsabban közeledett, vagy is a távolság másként viszonyult, mint a valóvilágba, így mire leértek a dombról, és már a szerelvény mellet által.
-Beszállás. szólt Tom és jó példával, már lépet is fel a 40-es éveket idéző vagon lépcsőjén, itt nem volt gombnyomásos ajtónyitás, mi több a mozdony füttyöt eregetve az indulást jelezte.
" Nem a kívánság hozza el a valóságot, a valóság hozza a kívánságot"
Beléptek a vagonba, az ülések szépek és igényesek voltak, miközben a vonat megrázkódva lassan mozgásba lendült. Mark nem számolta hány vagont mentek előre, de amit, pontosabban akit Tom kereset meglelték. Egy jósszobának tűnt a kocsi, melynek középtáján egy cigány nő üldögélt, előtte kiterített tarot kártyával.
-A legújabbak?! kérdezte a nő, bár ez megállapításnak jobban beillet volna, sőt, vélhetőn az is volt.
-A lényeg, itt vagyunk. mondta Tom és leülve a jósnő asztalához, úgy tetszett Mark számára, barátja tudja mit csinál és vélhetőn azt is miért.
-Itt vagytok, de még mielőtt felfedem a lapotokat, tudnotok kell, nincs visszaút, ha elfogadod a lap ajándékát a következményt is.
-Értsük, mutasd a lapom. sürgette a nőt Tom, nem is nézve a fekete pillantású középkorú látóra, már őt a jövő érdekelte. Mark másként látva közbe szólt.
-Mi az, hogy nincs visszaút? és mond, milyen következmény?
-Szóval Te nem tudod?! fintorodott el a nő, majd Tom rosszalló tekintetével nem törődve beszélni kezdett.
-Átléptetek, a vonat a ti világotok egy kapujánál enged csak leszállni. Persze ki is ugorhatsz, de nézz ki, a raptorok nem füvet legelnek. Itt a nő szünetet tartott és mind két fiatal az ablak felé fordulva kitekintett. -Döbbenet, a sík terepen, ahol a vonat szelte a métereket ragadozó dinoszauruszok flangáltak, véres tekintette lesvén a síneken gördülő vonatott.
-Nem szállunk le. döntött Tom, s bár erről nem tudott, a célja egy cseppet sem változott, hatalomra, elismerésre vágyott.
-Még valami, a lapon rajta van a szám, az mutassa hányszor használhatod gond nélkül az ajándékot. Ha túllépitek és a legtöbben túllépik, eljön értetek az őrület.
-Jó van, majd számoljuk. legyintett Tom, úgy képzelve, ha milliomos lesz, már is nem kell majd több kívánság.
-Volt egy költő, öngyilkos lett, akadt egy nő, ki a leghíresebb pilóta volt, eltűnt. intette a srácokat, utolsó lehetőség keretében a jósnő, majd Tom felé fordult.
-Hát lásd a jövőd! emelte kicsit a hangját az éj tekintetű, és a kiterített lapok közé nyúlva kiemelte az ötös számút, a FŐPAPOT.
-Remélem nem a pápa leszek. ironizált Tom, az ötös szám viszont nem dobta fel.
-Nem, de csak öt kívánságod teljesül, egy témakörbe, utána találkozunk itt.
-Ne aggódj néném, nem lépem túl a határt. vigyorodott el a huszonhárom éves.
-Én nem aggódok, nekem nincs miért, de most add át a helyet útitársadnak, hagy tudja ő is mennyi az annyi.
-Kösz nem, én csak haza akarok menni.
-Ne rinyálj már. buzdította Tom, Markot. Ám barátja nem engedett, a nő elégedettem mosolygott és csak ennyit mondott.
-Akkor keressetek helyet és élvezzétek az utazást.
" Van-e igazság(?) vagy létezik egyáltalán a valóság? "
Egy városon haladt a vonat keresztül, a két fiatal a házakat, járókelőket nézte, aztán valami mást. A várost szinte elhagyták, mikor egy szögesdróttal körülzárt terület bontakozott elő az egyre erősödő sötétedésbe, és bent megannyi ember, rabok voltak, egykori kívánságaik rabjai.
A tábort őrtornyok határolták, a reflektorok már bekapcsolva pásztáztak a sok ezer bezárt embert és olykor egy-egy torony magasságából eldörrent egy lövés, és egy rab a földre rogyott, vélhetőn holtan.
-Mi a frász ez! pedzette Mark, immár félelem környékezte és felettébb erős haragot érzett Tom irányába.
-Akik kártyát húztak, szólt át a túloldalról egy magányos utas. A férfi idős volt és konzervatívan öltözködve egyetemi tanár benyomását keltett, amit csak erősített aranykeretes szemüvege.
-Ennyien túl sokat kívántak? tudakolta Tom, nem is érve, hogy lehetnek ennyire buták az emberek.
-Nem, mindenki aki kikéri a jövő zálogát, a halál után, nem a mennybe, hanem ide a pokolba kerül.
-Ez nem pokol. nevetett erőltetetten a szőke srác, újabb nem számított tényt tártak elé.
-Ez a pokol, és ahányszor megölnek, vagy ha kiszöksz a kijelölt városból, jön a tábor. Mellékesen a kiszökés mire is jó(?) ki akarja, hogy a raptorok zabálják fel, majd ugye itt nincs végleges halál, jön a tábor... a férfi elhallgatott, úgy tűnt megbánta, hogy beleszólt a fiatalok beszélgetésébe.
-Tom, mi ez a sok nem is tudom mit mondja. hebegte Mark, agyába csak úgy száguldottak a gondolatok.
-Szerintem, kérd ki jövőt, és legalább boldog életet élhetsz. próbálta saját baljóslatú érzéseit más irányba terelni a megszólított, és talán még azt sem bánná, ha nem csak az ő feje lenne a guillotine alatt, már ha igazak amit az öregúr magyarázott.
S az említett úriember ismét szót kért.
-Lassan készüljetek, a következő megállónál le kell szállnotok és irány az otthonotok. váltott témát a "tanár úr" nagyon is szerencsésnek tartván a Mark nevű utazót, a lelke ugyanis még szabad volt.
" Menny vagy Pokol, a döntéseink eredménye és nem a véletlen műve "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése