Isten és Ő

A felhők magason karistolták a kékséget, bár ők nem, de a két nagy hatalmú lény, mindezt jól tudta, már mint, hogy hiába próbálkoznak, sosem érik el a kékséget. A lények egy fűzfa tövében, egy rozsdálló vaskeretű padon ültek, és ugyan nem a fellegekkel törődtek, figyelmük a szúnyog döngésétől a Tibetet megrázó földrengésig, mindenre kiterjedtek.
-Tudod, úgy hiszem, az emberek alkalmatlanok, soha nem fogják fel a lényeget, viszont a lényegtelent a legfontosabbak közé sorolják. A megszólaló egy férfi volt, arcán az idő mély barázdákat szántott, és barna szemeiben a fáradság tagadhatatlanul dominált.
-Idő kell nekik. vélekedett a nyurga nőszemély, arcán remény és a kalandokra kész vágyakozással, valahogy úgy tűnt, mintha kimondottan ember lánya lenne, pedig ő volt a TEREMTŐ.
-Idő?! vonta fel szemöldökét a férfi, aki túl volt a negyvenen és éjszín öltözéke szinte ijesztőnek hatott a tavaszi környezetbe, és a lány virágmintás ruhája árnyékába.
-Van lehetőség, ha nem lenne nem lett volna értelme megteremtenünk a világot. érvelt a csengő hangú kék szemű, valódi kíváncsisággal várván a válasz.
-Nem bizony, én már akkor mondtam merő időpazarlás, mikor felvázoltad a tervedet. jött  a válasz, száraz és némileg iróniától színezetten.
-Ne legyél ennyire elutasító.
-Miért is lennék, csak egyet mondok néked, pusztítsd el az összes szajhát, mint annak idején, és nézd meg mennyi ember marad a planétán.
-A férfiak sem különbek. védekezett az Isten, nem akarta az igazságot tudomásul venni, és nem akarta a világvégét újra elhozni.
-Rájuk is vonatkozik amit mondtam, és nézd meg hány tiszta ember marad. Pénzért, kincsért vagy csak élvezetért, de aki megszegi a parancsolataidat, BŰNÖS, vagy tán tévednék!? a fekete ruhás mondata végén szinte már kacagott, igaz ez a nevetés nem a vidámságtól volt hangos és érces.
-Nem tévedsz. sóhajtott fel a lány, a minták a ruháján színüket vesztve megadták magukat a napot eltakaró felhők akaratának.

 A fűzfa eltűnt, a pad a múltba foszlott, csak a férfi és a lény voltak egy a sokadik teremtést megelőző sötétségbe. Nem voltak színek, a fényt is felfalta a mérhetetlen fekete mélység, ám a két lény még is látszott, még is léteztek, miként létezni is fognak a világokon túl és a világokon előtt is.
-Teremtesz megint? firtatta a mester, egy éles megjegyzés körvonalazódva elméjébe, s mert unta az ismétlődést, úgy határozott szembesíti is Istent a létezett, létező és létezni készülő világok klasszikus hibájára.
-Muszáj, elkezdtük, a lelkeknek esélyt kell adni a visszatérésre.
-Na ja, millióból egy, vajon megéri?! kezdte az ördög, ő már unta a ismétlődéseket és látván az eredményeket, az egész programot végérvényesen törülné.
-Minden lélek megéri a fáradságot.
-Gondold végig, teremtjük a világokat és alig-alig akad két világvége között akik valamit is elérnének, és Te a szabad akarat hülyeségeddel nyitott kaput adtál a rossznak, annyira megnyitottad, hogy nekem még csábítanom se kell. S a lényeg, a mocskos, gyarló férgeknek több esélyt adsz, mint akik kicsit is tisztességesen kívánnak, próbálnak élni, mire jó ez?!
-Ez az út az előrelépéshez. felelt a lány, bár értette a mester szavait, kezdett rájönni, a teremtményeit kezdi egyre inkább nem-érteni.
-Út, viszont akik megérdemelnék a kicsit jobb körülményeket hagyod gyötrődni, csak, hogy elérjenek minket, az aljas fajtának meg biztosítasz 50-60 év boldogságot, értelmes ez így?
-Emberi szemmel nem, de a cél szemszögéből igen. vágott vissza a Teremtő.
-Elmondok valamit, lehet mert többet vagyok a teremtményeid között, ám én úgy látom, mivel sokan nem értik miért is szenvednek egy emberöltőn keresztül, a lelkeik bele fognak fáradni, pláne, hogy az előrelépés pici kis megkönnyebbülés, míg gazembernek lenni, csupán egy újabb ismétlés. Ha rajtam múlna és nem tudnám a lényeget, szar, szemét alak lennék minden újjászületésemmel.
-Értem mit mondasz, értettem a kezdetektől, de ez akkor is így a jó.
-Jó??? nézd tízből kilencszer nem Neked kellet elhoznod a világvégét, szeretett teremtményeid a tudomány fejlődésével saját maguk irtották ki egymást, millió lelket viszont e katasztrófa által megfosztasz a esetleges fejlődéstől, és mind ez a Te passzív hozzáállásod és a szabad akarat eredménye. -A szar embereket enged, hogy elvigyem amint a rossz útra tér, a pokol tágas, ne kínozd a célért a érdemesebbeket és ne adj esélyt azoknak kik úgy sem élnek a lehetőségeddel.
-Valóban, kicsit emberszerűbb lettél. suttogta a lány, szemeit lehunyva azon gondolkodott, valóban hibás a teremtés(?) a tapasztalást, más módon kellet volna megtervezni(?) kérdések voltak, ám eljött az idő, hogy LEGYEN VILÁGOSSÁG!