Nehéz Áramlás

A zászlóshajó még mindig méltóságteljesnek tűnt, ám sebeit leplezni már nem tudta, és ha nem kezdik meg hamarosan a javításokat a Föld utolsó, Titáni bázisán, bizony az idegenek következő támadási hullámát, már nem vészelné át. S ha a Szent Mark elsüllyed, a Föld védtelen maradna, ugyanis a Szent Mark volt az utolsó, még bevethető hajó, a három birodalmi flotta mely évtizedekig uralta az emberi birodalmat, egy hét alatt felmorzsolódott, és már csak az uralkodó vezérhajója létezett, miközben a több naprendszert ellenőrző birodalom is a Titán holdig zsugorodott. -Persze a Mars és a Föld körüli pályán keringő gyárak teljes gőzzel igyekeztek pótolni az elveszített hajókat, ám ezek meddő kísérletek voltak. Meddőek már csak azért is mivel a  nyersanyag utánpótlások is beszűkültek, hiszen a gyarmatok elvesztése teljesen megroppantotta az emberi birodalmat és hamarosan az egész szabad emberi civilizációt is. A birodalmi vezérkar napokba számolta a birodalom meglétét, a császár még reménykedett, úgy vélekedvén, hogy az elveszített területeken az emberek lázadásokba kezdenek és ezzel jelentős erőket vonnak majd el az első vonalaktól. Ábránd volt, a titkosszolgálatok információi szerint, minden második emberlakta égitestet az idegenek sterilizáltak, milliárdokat küldvén a halálba, bár ezt az uralkodó nem akarta tudomásul venni.

 Egy százados a semmit nézte, belegondolt, most tök mindegy, hogy katona-e az ember vagy civil, mivel se a civil se a katona nem igen tudja megsebezni az ellenséget. Az egész emberiség legmodernebb hadihajója volt az első amely dacolni tudott egy-egy támadás erejével szembe, mi több, az ultraszonikus ágyúi még kárt is tettek a idegenek hajóiban. Ám ezen fegyverzet elvileg még kísérleti szinten voltak, de mikor sorra omlottak össze az erődök, és a flották egyre csak fogyatkoztak, a császár személyesen rendelte el, a Szent Mark átfegyverzését. Ám már ez késő volt, a Titán védelme felettébb gyengének számított, végül is senki nem számolt, hogy valaha is idáig szűkül a földi birodalom, meg aztán, lehetne egy ütőkepés katonai erőd a hold körül vagy a felszínen, semmit nem jelentene, hiszen a peremen kiépített védelem és a három főflotta pillanatok alatt megsemmisült.
 Fáradt volt, fejében béna gondolatok vánszorogtak, a teste pedig a lélegzetvételnyi pihenőt élvezte, azt a pihenőt ami megeshet, az utolsót jelentheti e világi életében. Százados volt, és ugyan életbe lépet a Titán evakuálása, a helyzetet ismerve, semmit nem jelentett, csak idő kérdése és Föld is elesve, mindennek vége lesz ami emberinek számított. -Nem volt felesége, és talán most először úgy gondolta, jobb is ez így, mert ha nincs kit félteni, nincs mitől félni. Ez nem azt jelentette, hogy a halál az üdvösítő, hanem azt, hogy kész megtenni mindent a faj megmaradása érdekében, még akkor is, ha nincs semmi eszköze ezen ügyben, csak a megtört, fáradt teste és a kimerült elméje.

 A szajha luxus fajta volt, az aranyaiból így igényeinek megfelelő körülmények között menekülhetett a Marsra készülő szállítóhajón, és bár érezte a világvége hangulatot, legbelül még is azt képzelte, hogy a hódítóknak is akadnak vágyaik, és ő hajlandó az életéért és némi honoráriumért cserébe bármilyen igényt kielégíteni.
-Valahogy nyugodt volt, tudott a császár ittlétéről és arról, hogy hamarosan újabb támadás éri a holdat, ám úgy gondolta, a hajó addigra elindulva, a nehézségek az itt maradó harcosokra hárulnak, akik pedig azért katonák, hogy szépen meghaljanak a császárukért és az emberiségért, ahogy a toborzó szlogenek hirdetik is: DICSŐSÉGBEN A HALÁL!
 Az L csarnokba várakozott, ruhája szolid, távolról sem kirívó, jól tudta, itt most az elvegyülés az előny, nem a magamutogatás, az a magamutogatás amit természetesen élvezett, és nem csak hivatása végett, de igazi nő is volt és kicsit talán több is. -A kinti mínuszt nézte, az eső komótos cseppekbe hullt alá, az az eső ami színtiszta metánlé volt, a Titán sajátja. S bár a nő nem igen foglalkozott a holdat uraló körülményekkel, időjárásával, hiszen egy kliense kedvéért utazott ide, aki valami befektetési figura és unatkozva társat keresett, magától érthetően igen csak jó pénzért. Ő ezért volt itt, de a butaság messze állt tőle, inkább volt én centrikus, mindamellett tisztába volt nagy vonalakba az adott hely, égitest adottságaival, miként aktuális ügyfelének anyagi helyzetével. - mert ez volt az élet, vagy éppen ilyen.

 Az idegenek, a világmindenség  vélhetően utolsó hatalmas faja, most az emberek legyőzésére készült. Nem a hódítás motiválta őket, a túlélésért küzdöttek, mert az általuk ismert univerzumokat egyszerűen elnyelte a sötétség. A napok nem kihunytak, hanem egyszerűen tehetetlenek voltak a tolakodó koromfekete végzettel szembe, és amely planétát felfalt a sötétség, az elveszett, beleolvadt a feketeségbe. -Először igyekeztek szembeszállni a tolakodó semmivel(?) ám a hajók eltűntek és sosem tértek vissza a mélységből. Így végül a Végzet Tanácsa úgy határozott, ahogy jön a sötétség, ők úgy távolodnak tőle. Igazából a világmindenség menekülő nomádjaivá váltak, aki pár évszázadig, jobb esetben évezredig birtokolva egy területet, ahogy felbukkant az éjszaka, megindulnak és továbbállnak. -Már több civilizációt legázoltak a kényszer hatására, évszázadról évszázadra törve utat a túlélés érdekében, a kérdés csak az volt, vajon van-e vége a végtelen világűrnek, mert ha van, a végén az ő sorsuk is megpecsételődik. Igaz, igyekeztek minden szabad kapacitást a sötétség megállítására fordítani, remélvén a remélhetetlent, miközben persze az is felmerült, nem egy hadjárat alatt, hogy mi van, ha egyszer egy erősebb faj határaihoz érnek...