-Az angyalt nem látták, s bár egy gyönyörű ázsiai nő külsejét viselte, valódi kinézete rémítő és halált ígérő volt, ám ez eddig csak láthatatlanul kísérte a kis csapatot, egyik arcát sem fedvén fel. -Az emberek, jövendő védencei(?) maguk mögött hagyták az elvileg biztonságos Alexander-erődöt és valami csodába reménykedve, az első kapu nyitásának helyszínére húzódtak vissza, valahol kicsit ironikus.
A nap még nem készült aludni, a levegő forró és száraz volt, de az embereknek nem sok idejük volt a meleggel foglalkozni, a romok között fel kellet állítaniuk a védvonalukat, mert az ellenség percről-percre közelebb kerülve a végső összecsapásra készült, s így még egy lélegzetvételnyi idő is létkérdésnek számított az emberek számára. -Hosszú történet volt, öt esztendeje jelentek meg az emberek az MK-7 néven nevezett világba, és számos települést hozva létre nyersanyagot bányászva a Földre szállították a végtelennek mennyiségűnek gondolt erőforrást. De hiba történt, mint általában, és az őslakók, barbár hordák megelégelték az ember jelenlétét és támadásba lendültek. Elvben sok esélyük nem volt, a karabélyok, páncélozott járművek extra fölényt biztosítottak, míg nem, megjelentek az ŐSÖK, egy mágikus képességekkel rendelkező, még a törzsek szerint is rég letűnt kor teremtményei. -Ez volt a ZUNN-kultúra, a vésetek szerint egykor fejlettek voltak és elképesztő erők felett rendelkeztek, de miként minden civilizáció, elérve a csúcspontját a hanyatlás mezejére sodródva, szépen lassan a századok alatt az ősök egymást kiirtva lekerültek arról a bizonyos palettáról, egészen mostanáig. Az angyalt különösebben nem érdekelték az ősök, bár el kellet ismernie, mágikus képességeik még rá nézve is veszélyt jelenthettek. No nem az élete volt a tét, de komoly sérüléseket is beszerezhet egy összecsapás keretében. Igaz, Sui'li terve az volt, hogy az utolsó másodpercben kaput nyitva megmenti az embereket, legalábbis mostanáig.
A tudomány csődöt mondott, pontosabban a Földön kitörve egy háború, a kapukat irányító központ megsemmisült, és ha be is érkezik a béke korszaka, sok év, míg újra ki tudják javítani a hibákat és a kaput feltárni. -Egy biztos, ennek a harminc embernek messze nem voltak évei hátra, az idejük veszettül pörgött, a kaszás pedig már kiélezve pengéjét a pillanatot várta. -Mindig így kezdődött, ugyanis Sui'li immár sok-sok küldetést teljesített a MESTER akaratából. -Ugyanis mindenki tudta, Isten a passzivitást választotta, míg a sötétség végtelen ura az aktivitást. S tény, ez a maroknyi ember megmentése senkinek a mérlegét nem lendíti semmilyen irányba, de még is, a Mester valamit láthatott a dologba, mert akkor nem küldte volna egyik angyalát e távoli dimenzióba.
Feltűntek, hátasaikon közeledtek nagy porfelhőt kavarva, miközben kezeikbe az emberektől zsákmányolt kézi fegyverek, már akiknek jutott, illetve saját borotvaéles pengéik villogtak. Több ezren lehettek, de az igaz ellenséget a felhőtlen égen méltóságteljesen közeledő égi hajó jelentette. A napvitorlák kifeszülve repítették a járművet, és a fedélzetén legalább egy tucat ős tartózkodva, a hatalmas katapult pedig kegyetlen tűzáradatot tudva zúdítani a védekező emberekre, hamar a történet végét ígérvén.
-A hajót lőjétek! vezényelt a csapat parancsnoka, és az emberek egyetlen nehézfegyvere, egy állványos gépágyú vadul felugatva golyózáport küldött a hajó felé, amely immár megelőzve a barbár harcosokat veszélyes közelségbe került. -A lövedékek elindultak, aztán sorra megtorpantak, a égi vitorlást mágikus pajzs oltalmazta, a gépágyú pusztító tüze ártalmatlanul pattant le a fel-fel izzó vörös energiamezőről.
-Katapult! kiáltott fel valaki, és tényleg a háromárbocos hadieszköze életre kelt, és miközben a pajzs elhárította az ágy lövedékeit, a katapult lángoló küldeményét nem akadályozta. Az eget egy üstökösszerű tűzcsóva festette alá, a közeledő alkonyba, és Sui'li minden tervezése ellenére nem tudta mit tegyen. Számára nem jelentett veszélyt a közeledő tűzvész, de az irányból ítélve a gépágyú hamarosan ki lesz iktatva kezelőivel együtt.
-Döntött, még nem testesült meg, de elhajlítva a teret, a lángoló végzetet átlendítette a romok felet, hogy jóval az emberek mögött becsapódva tűztengert teremtsen. Senki nem értett semmit, ám már a pikkelyes hátasokon támadók is lőtávolba érve, nem volt idő a találgatásra, az emberek betudták csodának, az ősök meg valami másnak. -Már a karabélyok is csaholtak, a gépágyú is a hajó helyet a barbárokat kezdte tizedelni, néhány perc alatt megtörve a rohamot, a őslakók meghátráltak, ám a vitorlás még az égen volt és az ősök készülődni kezdtek.
Bolond idők, bolond élet, valahogy a gyűlölet és az öldöklés a legtöbb intelligensnek deklarált fajnál szinte kötelező. s ugyan az angyal is az egyik pólust szolgálva, maga is részét képezte ezen ördögi világnak, a szituáció azért más. Emlékezett, mikor a Isten és a Mester megállapodtak, levezénylik a próbatételt, kiderítendő, vajon hajlandó-e a lélek a jó úton maradni, ha válogathat a lehetőségek között. -Hülye kísérlet volt, mert csak töredéknyi lény bizonyult méltónak, úgy, hogy a Mesternek még csábítania sem kellet embert és más lényt, önként választották a egyszerűbb ösvényt, a sötétség útvonalát.
De nem volt idő merengeni, a távolban újabb hajók tűntek fel és a barbárok is igyekeztek soraikat rendezni. -Igazából csend volt, a fegyverek elhallgattak, az a bizonyos pillanatot várván, viszont az ősök, aprók, mint a törpék, még is vékony kis lények, sajátos rituáléjukba kezdtek.
Sui'li nem törődött az érdes szavak jelentésével, előre tudta, hogy fojtogató ködöt idézve, megfullasztani akarták az emberek seregét. -Volt esélyük, ugyanis a túlélőknél nem volt gázálarc, a lilás fellegek meg a hajó irányából egyre növekedtek, alantas szörnyetegként kúszva a felszínt felé, majd a romok irányába. -Még várakozott, egy megérzés erősödött benne, egy megérzés amely azt sugallta, ne teljesítse megbízatását, ne mentse meg az emberek kicsiny csapatát. -Az óra ketyegett, tikk-takk, tikk-takk, és a sötét angyal megszüntetve láthatatlanságát a magasba emelkedett, csontszárnyain pókhallá töredékek kapaszkodtak, vörösen izzó szemeiben a pokol eleven tüze lángolt, miközben testét delejes fényű páncélzat fedte.
Az ősök azonnal észrevették, a barbároknak is feltűnt a majd négyméteres jelenés akinek arcán cinikus mosoly rajzolódott ki, ujjai között elektromos kígyók sokasága tekergőzött, semmi jót nem ígérvén. Az emberek is zavarba voltak, néhány fegyver az angyalra szegeződött, de lőni senki nem próbálkozott. Eközben a gyilkos köd nem torpant meg, s bár a barbárok között riadalom ütötte fel a fejét, a hajón tartózkodó nagy hatalmú lények, tán rezdületlen arccal, hatalmas tűzlabdát elevenítettek meg hajójuk előtt, egyértelműn az angyalnak szánván az "ajándékot."
-Sui'li az okok és okozatokon elmélkedett, megtehette, az idő nem volt kihívás számára, miként a tűzlabda sem, viszont az is nyilvánvaló volt, az ősök jóval többet tudtak, mint amit jelen esetben felmutattak, és mellékesen a vitorlásuk körül még mindig rendületlenül létezett a védőmező. Az angyal döntött, szelet kavart, hogy a mérgező ködöt messzire űzze, majd miközben megindult felé a ember méretű tűzgömb, ő dimenziót váltva, magára hagyta az embereket. Nem a harc elől tért ki, hanem a megbízását tagadta meg, ezt kellet tennie, így érezte helyénvalónak....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése