Visszatérő

-Az életem miről is szólt(?) semmi jóról, persze erre egyesek mondják, biztos volt valami derűs, hát nem tudom, de ha ők mondják biztos. Miként az is biztos, hogy végül egy üres életet hátrahagyva a ketyegőm kiakadva áthajított a túloldalra. Na most ha valaki azt mondja, hogy ez a könnyű út, majd akkor mondja, ha halálának pillanatait átéli, megéli. A dolog lehet órás, napokig tartó, de akár egy perces esemény is, de egy viszont mindig ugyanaz, az az átkozott vagy áldott másodperc olyan, mint ha örökké tartana és nem a fájdalom, hanem a félelem, szinte elemészti a test utolsó rezdüléseit, azután már vége is, a lélek kiszabadult.
 -Na ez szokott lenni általában, nekem ez viszont teljesen nem jött össze, mert bár meghaltam, egy isten, vagy az egyetlen, innen nézvén teljesen mindegy, nem küldött se tovább se vissza, hanem  köztes lényé változtatva végrehajtóvá tett, hogy vissza-vissza lépjek a maszatos valóságba, csak azért, hogy akire rámutatnak a nagyok, azt a halálba küldjem, vagy másként a pokol birodalmába.

 Nem egy szobába várakoztam, kiképzések és a gyilkolás fortélyainak minden formájának megtanulása volt a feladatom, miközben ezt emberi testbe végezve, a szívem ilyenkor újra rémképként kísértve, a rosszullét rám-rám kacsintott. -Igen, furcsa ez az állapot, a régi testem és régi kórságaim, azzal a különbséggel, hogy már meghalni nem tudok. A halál már nem fenyeget, viszont a rosszullét ki-ki tudott ütni akár percekre is. Természetesen nem sok jelentősége volt, mert ha el is menekül az áldozatom, az idő relatív, így bárhol az időbe újra kedvem szerint lecsaphattam, mert ilyenek vagyunk mi mind akik VISSZATÉRŐK. -Mondják minket is megölhetnek, ez igaz, bár pontatlan a fogalmazás, inkább csak egy a testre mért halálosnak számító sérülés által kiiktathatnak egy bizonyos időre, és a célpontra már mi nem vadászhatunk, ám vagyunk elegen, legalábbis a klérus ezt mondja, s nekem nincs semmi okom ezt megkérdőjelezni, miként munka is mindig akadni fog, még ha néha hibázunk is.

 Egy húgyszagú aluljáróban jelentem meg, egy beugró eltakart, ennél fogva az esti lézengőknek nem tűntem fel, így zavartalanul előlépve a közeledő percet vártam, mikor lesétál a villamostól az a bizonyos férfi, akire néhány tárnyi lövedék várakozott, alvilági leszámolásként demonstrálva a kivégzését. -Mindig minden alaposan meg volt tervezve, a kiválasztott célpont pedig nem földi bűnei alapján lett áldozat, a szelektálás egy általam nem ismert logika szerint történt. A klérus egy magas rangú embere megjelent "otthonomnál" és felvázolta, mikor fog kezdődni és miként fog lezajlani az esemény. Általában nem voltak hibák, tökéletes tervezés szinte kizárta, igazából minden csak az aktuális VISSZATÉRŐTŐL függőt. -A mostani áldozat, egy pitiáner maffiózó, a halálos ítéletét nem is ezért mondták ki, amennyire tudtam, egy ifjúkori durvasága miatt határoztak a haláláról. A mérleg odaát kicsit másként működött, mint a földi életbe, az ok és okozatot is más szemüvegen át nézték az illetékesek, nekünk végrehajtóknak pedig nem volt mit agyalni a dolgon, csak el kellet végezni a piszkos munkát, és mi el is végeztük.

 Későre járt, fent már az utcai lámpák javában harcoltak az éj sötétjével, és itt lent az utolsó árus bódéja is lehúzta a rolót, már csak a hazafelé igyekvők és az aludni készülő hajléktalanok ténykedtek. A magam részéről egy várakozó figurának tűntem, aki fiatalos öltözékben, kisebb virágcsokor a kézben, egy nő közeledésére utaltak. Természetesen nem nőre vártam, ám jelen esetben ez volt az álcám. -A divatos kabátom bő szabású volt és zsebeiben egy-egy pisztoly lapult, semmi cécó, egyszerű és gyors elintézést vártak tőlem, majd kimenekülni az aluljáróból és beleolvadni az éjszakába. A terv szerint nem kellet sokat menekülnöm, fellépve a nyugati kijáratom, két saroknyit kell majd futnom, majd az ott található bontási területre bemenekülni, ahol kapu nyílik és már is otthon leszek, és ez az idő minden lélegzetvétellel egyre közeledett.
 Nem rajongtam a visszatérésekért, nem a munka miatt, hanem mert anno mikor éltem az élet semmi extrát nem adva, távolról sem vágytam az emlékezésre, jobb volt nekem odaát.
-Jobb volt, ám a pillanat itt volt. A pasasom könnyed léptekkel sétált lefelé, arcán némi vidámság, gondolatai meg ki tudja merre járva. Hát a magam részéről a virágot kezemből kiejtve a pisztolyok után nyúltam. Még csak keveseknek tűnhettem fel, a virág a csikkektől, kosztol megviselt kövön landolt kezeim pedig rászorultak a hideg érintésű fegyverekre. - Célpontomnak nem igen voltak jó megérzései, mert tovább közeledve még mindig "távol" barangolt, viszont én a pillanatba élve a pisztolyokat előrántva hét méterről tüzelni kezdtem. A dörrenések démoni visszhangokat keltettek, a férfit a meglepetés és a tűzerő együttesen a földre döntötte, mellkasán megannyi bemeneti nyílás és születendő vörös foltok jelent meg. Ám itt még nem volt vége, mert ugyan gyanítottam immár halott volt a szerencsétlen, még is a testhez lépve az utolsó golyót a fejébe eresztettem. -A feladat teljesítve, az aluljáróba az események gyorsasága miatt, még csak éledezett a pánik, viszont mivel a munka elvégezve, fegyverek a zsebbe, rohanni kezdtem, immár nem kellet törődnöm semmivel, a hazaérkezésem maximum tizenöt perc, ennyit még kibírtam az élők világában...