Úton

  Az egyedüllét egy pont után őrjítővé tud válni, nem a magány, az választás. Persze egy örült világba, voltaképpen luxus is lenne normálisnak maradni. Az utak roncsokkal, a városok hullákkal voltak teli, melyből patkányok zabálnak, itt tehát teljesen reális az őrület. Már csak azért is, mert józan ésszel végig nézni a világ darabokra hullását, és az ember fenevaddá válását, külön művészet, ráadást nem tanította senki.

- A klasszikus világvége forgatókönyvet alkalmazták, vírust az emberiségnek, s aki nem pusztult el, az az erőforrásokért, még saját anyját is feláldozta. Ironikus, a haderő jórészt feloszlott, a mag meg a bunkervárosok rendjét és védelmét látta el, én még mindig idézőjelben, büszkén viselten könnyű páncélzatú egyenruhám. Igaz ez praktikus ok volt, a túléléshez nem árt egy rohamgyalogos felszerelés, s ugye aki a baj idején az állományhoz tartozott, hülye lett volna a fegyverzettől és a vértezettől megválni, pedig voltak hülyék bőven.

 Az utamat jártam, több kérdéssel mint céllal, de menni kellet, a mozgás a legjobb menedék egy eldurvult világba. Persze beállhattam volna valamelyik a településeket uralni igyekvő bandához , de minek, inkább lelőttem, aki ilyen baromsággal megkörnyékezett, bár előny az egyenruha, óvatosan próbálkoztak az ilyen süketeléssel, miként, néhányan a levadászásommal is. -Na igen, a haderő színeit viselve egyszerre szolgált előnyként, miként célponttá is tett, a felszerelésem, most e káoszba kincsnek számított. Mert bár volt kint bőven fegyver, de azért egy rohamgyalogos felszerelés, nem csak támadó eszközökből állt, akadt némi védelem is, és ez minden bandavezér álma, már mint az érinthetetlenség illúziója.
 Nem érdekelt, eddig aki keresztezte az általam járt utat, már nem jelentet veszélyt senkire és semmire. -Röhej,  talán  négy hete történt, mikor megmentettem egy szajhát, piacoltak vele, én esélyt adtam számára, még azt is megígértem, hogy elviszem, egy viszonylag biztonságos közösséghez, hogy a romok között, de még is valamiféle életet állhasson, mire ő egyik éjjel a torkomat akarta elvágni. - Rosszul járt, ebben a világban nem létezik az elnézést, mert akkor már csinálhatod a koporsódat, így mire a rozsdás pengéje elérte volna a bőröm, ő már kitört nyakkal hevert mellettem. Mint egy szerelmes pár, egymáson pihegtünk, mondhatnám, de csak én lélegeztem, ő már csak kikerekedett szemekkel nézte a végtelen semmit.
 -Nem értettem a dolgot, de nem is akartam. Megmentettem, biztonságot ígértem számára, és mert felkínálkozott, úriemberként azt is elutasítottam, bár ez nem úriság volt, hanem az a rohadt szerelem, még mindig egyetlen nő miatt dobogott a szívem, és csak reméltem meg fogom találni. Persze átsuhant az agyamon, hogy valamely kretén őt is megtalálva, jobb esetbe kurválkodásra fogja, de ezt száműztem ahányszor csak felvillant e sötét lehetőség. Igaz, meg is ölhették, a magam részéről a távolból igyekeztem, mikor még lehetett üzenni, felkészítettem, de e marha világra senkit nem lehetett felkészíteni, még mi katonák is elborzadtunk azt látva amivé az emberiség fajult. A lány aki pedig meg akart ölni, majd egy hétig volt útitársam, és hát ő kellően mutatta mivé válhat egy nő, akarata ellenére is, és mennyire remény és bizalom vesztetté.

 Haza fogok érni! s Isten irgalmazzon azoknak akik esetleg Maryhez mertek nyúlni, mert ha valami szörnyű dologra érek haza, abban biztos voltam, a pokol kívánatos hely lesz azon fazonoknak akik bántalmazták Maryt. -Na ez az őrület, az ember minden rohadt pillanatában ki van téve az ártó gondolatoknak, mert bár reális az aggodalmam, azért pont elég ördög van a rom városok düledező falain, nem kell, hogy még én is oda pingáljak egyet.
 Nem-nem, jók a tőmondatok, csak legyenek pozitívak, hiszen annyi szenny van körülöttünk minden formában, hogy legalább mentálisan igyekezzünk épek maradni, miközben természetesen a káosz járta kegyetlen táncát az emberiség felett, néha-néha bizony belemarva még a normálisabbjába is, sőt főként őbeléjük szeretve falatozni...