Bezárva

Az emlékeket kerestem, vagy csak őriztem foszlányait, nem tudom, olykor nehéz még a lélegzés is, nem hogy a múltba révedés. Ez van, az időm bár soha nem tud letelni, még is az elmém kapacitása véges, így emlékeimé is.
 -Egy kapszula volt, egy stabilizáló terem, ez volt a világom, az üvegfalon túl meg a atomcsapásoktól megroskadt város. Börtön és egyben az élet is egyszerre, miként múlt-jelen és jövő. Persze nehéz  volna elviselni a kinti képeket a nukleáris tél borzalmát, akár évtizedeken át nézni, miközben szerencsétlen túlélők könnyeiből vagy kénytelen olvasni, mivel semmit nem tehetsz. -Borzalmas vízió volt kint, nekem meg sajátos borzalmat kellet átélnem, itt bent. Egyszer egy fiatal lány tapadt a üvegfalamhoz bebocsájtásba reménykedve, és én csak néztem, és segíteni nem tudtam számára. Ő beszélt, de nem hallottam, mikét vélem hozzá sem jutott el vélt kérdéseire a válaszom. Neki egy  patkányfalka volt a végzete, felzabálták , a könnyei még mindig a szívembe élnek.
 Nehéz megérteni, mi több, magam sem emlékszem miként kerültem e biztonságos helységbe, csak az volt biztos, hogy itt életbe maradtam és az idő sem emésztette testemet. Talán ötven négyzetméter, és középen egy vezérlőrendszerrel, mely által eltudtam hologramokkal fedni a külvilág iszonyatát. Olykor éltem vele, olykor az öngyilkossággal próbálkoztam, és volt, hogy beállítottam egy múltbéli kort, és "időutazás" egy mesterséges látomásvilágba menekültem, beszélgetni, élőnek lenni, szeretkezni.

 Néha Istenen gondolkoztam, a miérteken már nem rágódva, igaz, azt sem tudtam, Isten, idegenek vagy a fene tudja, mi zárt be e különleges helységbe. Ám tény, az atomcsapás nem söpörte el ez a valamit, a vadak, a sugárzás, és a mutánshordák sem bírtak megbirkózni e látszólag üvegből épült kalitkával. Bent voltam, egy szeletnyi biztonságba, miközben az őrület nem egyszer teljesen megkörnyékezett. -Volt mikor az ereimet téptem fel, a vérem mindent összemaszatolt, de miután elájultam, nyilván a vérveszteségtől, nem szűnt meg a világom.
 Nem tudom hogyan, de egyszer csak magamhoz tértem, és halvány hegeken kívül semmi nem emlékeztetett tetemre. Sokszor sokféleképpen iparkodtam elpusztítani önmagam, sokszor de mindig ugyanazon eredménnyel, sértetlenül felébredtem. Valami nanovírusok vagy micsodák uralhatják ezen objektumot, mert más magyarázatot nem igen tudnék kiagyalni, természetesen már nem is akarok. Sőt talán már semmit nem akarok, itt a börtönömből számtalan halált kellet végigszemlélnem, nem egyszer Istent átkozva estem a padlóra elkeseredettségembe. Láttam nőket szemeim láttára megerőszakolni, gyermekeket legyilkolni, az üveget áttörni kívánó fenevadakat ocsmány pofájukból nyálat csepegtetni. De leírni is lehetetlen az iszonyat mértékét és az emberi elviselhetőség határát összemosni. Pedig össze kell, hiszen számomra csak a tehetetlenség maradt, a falon túl meg az eleven pokol tornyosult. -Aztán múltak a dolgok, ahogy a tél egyre jobban teret nyert, a látogatóim is csökkenni kezdtek. Még most is akadtak olykor olykor egy-egy "látogatóm" az utolsó egy éhező férfi volt, aki esedezett a segítségemért, végül elvágta saját torkát egy rozsdás vasdarabbal, elutasítván a szenvedés utolsó felvonásait...
--------------------------------------------------------------------------------------------Prologos:

 2027

 New Yorkba, egy alapítványi intézet hatalmas áttörést ért el a nano-technológia terén. Az ember lassan istenné válhat általa, s az élet elvesztése immár a homályba süllyedhet, persze csak akkor ha van elég pénz, mert a technológia messze nem alanyi jogon jár mindenkinek..

 -A kutatócsoportnak sikerült egy teljesen új irányt szabni az emberiség fejlődése tekintetében. Immár a betegség, öregedés múltidő, a nanorobotok mindent regenerálva az örök életet hozták el. A tudósok egy kísérleti szobát alkottak, oly módon, hogy azt is a nano-gépekre bízták, és egy Paul Adams nevű önkéntes, mint az első aki kipróbálja a csodát, belépet e láthatatlan masinák uralta univerzumba.