Megkérdezhettem volna, az időt húzva, hogy szeret-e, de nem volt értelme, hiszen a szemei mindent elárultak. -Nyeltem, az élet általában szeret féltéglákkal dobálózni, és bár ketten voltunk egymás mellet ülve a fal tövében, egy többemeletes hát tetején, az alkonyi enyhülésbe reménykedve, az élni akarás, mint kedv messzire szalad.
A házat élő-halottak uralták, a tetőre vezető ajtót sikerült lezárnunk, de igazából így csapdába kerülve, csak reménykedhettünk, a kérdés már csak az volt miben vagy kiben. Persze mi voltunk a hibásak, egy baromi utasítást szó szerint követtünk. Ő rajongott a parancsnokért, én meg rajongtam érte, marha egy történet. De a lényeg, behatoltunk a falakkal körölzárt városba és miközben megszereztük a kívánt adatokat egy földalatti rejtekhelyről, nem kevés tűzharc árán, mert ugye szükséges áldozat, nem kevés egészséges embert zárt be az egészségügyi haderő, ebben a szebb napokat is látott városba.
A páncél leoldó pántjával babráltam, mert bár életmentő a talpig vértezett, ám itt fent a harminc fok melegben a halált is jelentheti, utáltam a meleget. Ha Mary nem vállalta volna a küldetést, én biztos hagytam volna másra, fiatal titánokra, és azért már a rang végett meg is tehettem volna. Igaz, mint az életben gyakran, ott az a fránya volna, és mert akkor is ott volt, most ezért én is a tetőn szenvedtek, még pontosan magam se tudva, hogyan jussunk el a keleti kapuhoz.
-Mindegy, sóhajtottam és felállva ledobtam a mellvértet és megkönnyebbülve nagyot lélegeztem, élvezve a némi könnyebbséget. -A tető széle felé lépdeltem, karabélyom a fal tövében hevert, kardom az oldalamon, szóval túl nagy veszélybe nem lehettem, viszont kíváncsi voltam, lent, az utcán mekkora a mozgás.
Lepillantottam, egy busz az oldalára dőlve, egy kirakatban egy egykor talán kék ford tollászkodott, kiégve, bizarr árucikként hirdetve a pusztulást. -Hullák nem voltak, a zombik akit értek felzabáltak, és mivel a fal célja, hogy kiéhezve elpusztuljanak a fertőzöttek, talán egy idő után eredményt is fog szülni. Bár az az igazság, egyre több város van karantén alatt, és ráadást ez idáig, nincs gyógymód a kórsággal szemben. Persze volt, hiszen a járványt tudatosan robbantották ki egy Szenegáli kisvárost szemelve ki, a kiindulási pontnak. Csak ahogy a betegség egyre terjedt, majd világjárvánnyá fajult, kitört egy háború, a betegség elől mindenki menekülni szándékozott. A lényeg, állítólag a zűrzavart leküzdő orvosi kormányzat, valami malőr közepette megsemmisítette az ellenszert.
-Mit látsz? kérdezte a nő, gondolataimat rendesen összezavarván, bár nem nehéz egy egy nőnek, aki tudja, szerelmes belé a mellette lévő pasi.
-Semmi értelmeset. vallottam be, igaz, úgy tűnt a minket üldöző horda a házba tódulva, az utca úgy mond biztonságosnak mutatkozott. Az a néhány dög nem jelentett akadályt, akik össze-vissza tekingetve, látszólag céltalanul vánszorogtak.
-S akkor hogyan tovább. emelkedett fel a vörös fürtű szépség, kinek arcán az elmúlt napok eseményei rányomták bélyegüket. -Kétségtelen, egy fertőzöttektől nyüzsgő városba az alvás luxus, ráadást ha az itteni túlélőket is magunkra haragítva igyekeztünk élni, életben maradni csak még jobban kikészíti az embert.
- Le kellene jutnunk az utcára, de a házon keresztül kizárva, nem tudom, de ez a megoldás, mert mire feladják a keresésünket ezek a dögök, szomjan halunk.
-Az biztos. értett egyet a mellém lépő nő, és igazából erre nem számítottam, keze megérintve az enyémet, fejét a vállamra hajtotta.
Megkérdezhettem volna az időt húzva, hogy mire véljem a dolgot, megkérdezhettem volna, de nem tettem, inkább átkaroltam és belehazudva a napfénybe, azt mondtam túléljük...
Második
Nem az volt a lényeg, mi zajlott, zajlok körülöttünk. A magam részéről, hiszem, hogy embernek kell maradni, még ha olykor nagyon nehéz is. -Pillanatnyi szösszenet, miként a feltámadott légáramlat is.
A tetőn voltunk, és igazából nem tudtuk miként keveredhetünk le. A ház nyüzsgött az élő-halottaktól, a csatatér képét mutató utca, most ugyan alkalmas lenne a tovább jutásra, de a tetőről való lejutás, egy óriási problémaként nehezedett a vállunkra.
Nem tudom miért, de az alkonyatra vártam, persze erről a szóról az a régi rosszul, szubjektíve, szerintem rosszul sikerült mozi jutott mindig az eszembe, mely még a járvány előtt szaladt végig a világon. Ez is egy járvány, ha úgy nézzük minden egyféle betegség, még a szerelem is. -Mindegy, az ember az érzelmei felett nem igen uralkodhat, az érzések jönnek, ha szerencsénk van, viszonzást is kapnak, és a még tűrhető módi, ha az érzelem hamar tova szalad, mert ha marad és a dolog viszonzatlan, ott ette meg a fene.
Hülye helyzet, hülye gondolatokkal. A leghülyébb dolog, hogy itt állt mellettem az a nő, akiért majd megszakad a szívem, az övé persze kérdéses, még így is, hogy ebben a csapdahelyzetbe hozzám bújt. A kényszer, a dolgok kilátástalansága olykor furcsán megkavarja vagy az agyat, vagy a hormonokat, a szív kérdése kérdéses.
De nem csak ez volt a kérdéses, hanem a túlélésünk. Fegyverünk ugyan volt még, de ha feljutnak a zombik a tetőre, egyszer az utolsó golyó is távozva a tárból, a kard csak ideig, néhány percig biztosít esélyt egy éhes hordával szemben.
Mondják mindig van kiút, mindig van megoldás. Nem tudom, a helyzet olykor minden tekintetben elbizonytalanítja az embert. Persze ez nem azt jelenti feladom, feladjuk, de ez csak egy másodpercnyi tűz, és ezt is csak Mary által lobog. Aztán végül is mi lenne(?) kijutunk, és ő már is a parancsnok nyakába borulna, igaz, az meg ravasz pókerjátékos, csak játszik vele, amit egyszer meg is mondtam neki. Az érdekes, nem tudott rá mit mondani, de attól a mi lehetőségeink, messze nem bővültek.
-Mi lesz velünk? tudakolta a vörös hajú, mely fürtök csak még csodásabbá váltak a lassan megenyhülő, és nyugodni készülő nap fényében. Bizarr, már napok óta itt vagyunk a körülzárt városba fürdés és szinte pihenés nélkül, és még is a haját nézve az jut eszembe, milyen szép.
-Velünk? kérdeztem vissza, valahogy a szavai nem voltak egyértelműek.
-Igen, mit gondolsz? hát sok dologra gondoltam, de a helyzetünk is komoly volt és a hangsúly is, éreztem, most van alkalom egy esélyt adni, többre mint túlélő barátság. Persze több is volt, ismerni ismertük egymás a pusztulás előttről, ráadást ezer éve ez volt a szitu.
-Szerintem az tudod.
-Még mindig úgy gondolod? sok volt a kérdés, és a kezeim immár nem csak a fáradságtól remegtek, egy ponthoz jutottunk, egy fontos ponthoz.
-Miért, változott valami?!
-Nem! a válasz rövid volt, a csend viszont hosszúnak ígérkezett. Igaz, ez a csend csak belül létezett, a dögök a tetőre vezető vasajtót kaparták, az zár és a torlasztól függött mennyi idő adatott itt most nekünk.
-Tudod hogy szeretlek! törtem végül e egyéni némaságot, a szemeit kerestem, mert az sok mindent elárulhatott.
-Tudom... próbáljuk meg. döntött, ez volt amire annyit vártam és annyiszor kértem, ez eddig hiába.
-Csak egy kérdés, miért itt és miért most!
-Pont azért mert itt vagyunk, mindig velem voltál, pedig talán nem szolgáltam rá, végül is tudtam mit érzel, és azt hiszem, megértettem amit egyszer a szeretetről mondtál.
-Akkor szeretsz? a kérdésem automatikusan jött, de hát valahol jogosnak éreztem. S bár én éreztem mit érzek, az ő érzéseit nem, miként a fém erejét sem.
-Az ajtó tolózárja pattant, a nyomásnak engedve immár résnyire nyílt, és csak a rögtönzött barikádok voltak még a halál és a közöttünk az egyetlen akadályok.
-A fegyverekhez! kiáltottam, itt már a csend nem számított, és most mér arra is imát kellet fordítanom, hogy a vértezetem visszavehessem, rohadt egy helyzet volt.
-Igen, szeretlek! mondta Mary, a nők agya másként járt, nem felejtett el válaszolni, miközben a pillanatokkal futottunk versenyt, már csak a kérdés az volt, nem-e volt túl későn ez a bizonyos beszélgetés...
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harmadik
A szél durván táncolt, a toronyház tetején a peremen állva a lentre pillantottam. -Megkínzott épületek, apró makett roncsok és porszem csontvázak, ez volt fentről a vég misztériuma.
Túl egy nukleáris tűzön, benne egy élő-halott világvégében a félelem lassan elveszítve súlyát, már csak mosolyogni lehetett. -Sírtam eleget, a katonalét nem tud mindenkit kővé dermeszteni, és vagy az őrület vagy a közöny, mert egy pont után nincs visszaút!
A karabélyomat a mélybe ejtettem, testpáncélom kicsatolva, a tetőn felé rohanó fertőzöttekre pillantottam, és nem tudtam, túl-e nevessem az ő őrületüket, vagy nézzem ahogy minden lelassulva a végzetem beteljesedve, tetőzik a tetőn az életem.
- Nagyot lélegeztem, a páncél már nem húzta testem, a gravitáció immár könnyebb lett és a létem is talán az ég felé kéredzkedve a tudatommal egyetértve, mosolyt teremtettem, miközben a könnyeim peregtek.
A pisztolyomért nyúltam, s mily meglepő a káosz zűrzavarán túl is hallottam ahogy a töltény a csőbe ugrott, vagy csak képzelődtem, mint az egész eddigi életemet(?) -A sisak következett, a szörnyetegek, meglett manókként közeledtek, vicsorogva, a levegőt markolva a húsomra szomjaztak, íme eljött az én saját, választott világvége történetem, azt hiszem minden kész volt, a finálé készülhetett, úgy tetszett, beteljesedett!
A fegyvert a halántékomhoz emeltem, a szél friss illatokat sodort, talán a tenger felől, de más volt, nem a pusztulás bűze, nem a haldoklás mocska környékezett, igen, hálát éreztem érte.
Csak még egyszer, még egy mély levegővétel és jöjjön a sorsom, arra a bizonyos tetőre gondoltam és arra a bizonyos lányra, de ez már teljesen mindegy volt, a pisztoly csöve és a közeledő hullák látványa együttesen, meghozták a pontot a mondatom végére, behunytam a szemeim és meghúztam a ravaszt!
Nem gondoltam, hogy fáj, nem gondoltak, hogy egy testet és lelket átjáró jégfuvallat táncoltatja gondolataim, lelket és elmét, egy többszörösen visszhangzó dörrenés keretében. -Dőltem, mint egy kivágott fa, a testem a mélység felé indult, a fájdalom eltűnt, de az emléke hideg verejték, maga volt a vég! A szemeim fel voltak pattanva és ahogy kimerevedtek, még belűről láttam az elmaradó vércseppjeimet, és néhány utánam zuhanó zombit, egymást taszíthatták, de már nem érdekelt! - Lassan ködlőbe vált minden, és csak a lány arcát láttam, majd az is elveszett és csak a szemeibe mélyedve valahogy minden elmaradozott, a külvilág meghalt a bent kifelé indult és a föld egyre csak közeledett, nem éreztem! -Szürkült minden, a hangok rég halottak voltak, és szétrobbant koponyámba már nem járta agyam az ő sajátos zakatoló útját. Persze, már nem voltak utak, nem voltak vonalak és a gondolatok is letisztulva, csak a pasztellt érzékeltem, és azt hogy igen is van Isten. - A lányt szerettem volna, az arcát visszavarázsolni, de nem volt agy a lélek dolgozott, ám ő költözőben, a múltat elrakva csak a távozással foglalkozott, meghaltam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése