Egy lépés

 Már fáradt volt, a függőfolyosó egy átkozott csapdává változott, mindkét irányból a fertőzöttel áradata közeledett, az a bizonyos óra, ott fent immár ketyegni kezdett. Nehezen vette a levegő, a kivert üvegek már nem számítva akadályként, így hűs fuvallott hoztak, engedett a feltámadt szél.
 A páncélzata csurom vér volt, már egyszer sikerült átverekednie magát a járkáló hullák armadáján, ám most "végre" megérkezett, kelepce tökéletesnek bizonyult. -Hörögtek, vicsorogtak és utálatos bűzt árasztottak, de John Vent már nem igen törődött vele. Rohampuskájába az utolsó töltény figyelt, kardja még készen állt egy végső megméretésre, igaz a katona már azon gondolkodott, hogy szolgálati pisztolyával bevégezze sorsát, még mielőtt a zombik hada legyűrve elevenen megzabálnák.
 Mindig gondol az ember valamire, valakire, és mindig felmerül a lehetőség illúziója, hogy van túlélés, van remény a menekülésre. -Talán volt, bár háromemeletnyi zuhanás nem lenne garancia a megmaradásra, ráadást ott volt az az apró tény, hogy a biológiai támadás kreációi, lent is szép számba lépdeltek. -Persze nem akart kiugrani, jobbnak tűnt a fejbelövés lehetősége.

 -Egy lövés! kiürítette puskáját, egy zombi elborult, társai gond nélkül gázolták le, minden egyes lépéssel, már, az emberi formát is veszítve, pár perc és vélhetőn, csak egy véres massza marad csontokkal, ilyen volt az élet a halál után a bombázásokat követőn. -Ok persze anno volt, a túlnépesedést kívánták e vírusfegyverrel megállítani, de a dolog kicsúszott a vezetők kezéből és egy globális járvány söpört végig a planétán. -Talán, talán nem volt szándákos az egész Föld megfertőzése, bár John túl sok dolgot hallott, és gyanítható volt számára, ez is része volt az okosok tervének. S mert nagy volt a pofája, beolvasott nem egy szemétládának, hát beküldték a halál zónába, ürügy volt, a cél persze a diszkrét eltávolítása, hát megtörtént.
 Már fáradt volt, a nap alkonyat felé kanyarodott, és a férfi is érezte zsigereiben, döntenie kell, vagy kiugrik és reménykedik, vagy fejbe lövi magát, a szörnyetegek már alig voltak tíz lépésnyire tőle, és ugyan gyorsak nem voltak, de számszerűségük legyőzhetetlennek mutatkozott, mint az a vöröses felhő mely méltóságteljesen a látótérbe hajózott.

 Az emberek mindig valami megváltó pillanatnak gondolják a hősies halált, pedig nem volt az, nem volt extra hatás, lepergő élettörténet, csak maradt a zihálás, a remegés és a tagadhatatlan halálfélelem. -John kihúzta magát, a gyomra görcsbe, szíve ezerrel kalimpált és az adrenalin még egy utolsó virtusra serkentették meggyötört izmait, de nem akart hosszú történetet. -Kitekintet, legalább ötven zombi mászkált, és nem érzet esélyt a kitörésre.
 -Pisztolyáért nyúlt, és lőni kezdett, számolta a dörrenéseket, alant a dögök egy-két másodpercre megdermedtek, tudni akarták a zaj forrását, a férfi átlendült a lemezfalon és zuhanni kezdett, a fegyverét ki ejtve kezéből igyekezett olyan pozíciót felvenni, hogy túlélhesse, most viszont jött egy vízió, egy nő mosolygós arca, egykori szerelme nézett rá, már egy másik dimenzióból...