Avion Lonren nagyúr nem riadt meg a helytől, sőt fellegvárát, a FEKETE KRIPTÁT pont ide képzelte el. Nem élvezte a világ minden haldokló mozzanatát, de mikor ott állt a lehetőségek kapujába és dönthetett, fehér vagy fekete mágia, hát ő döntött! -Jól tudta, a cselekvés az ő feladata, a cselekvésé amit nem korlátoznak idejétmúlt normák és erkölcsi képzetek. Idejét múltak, mert amíg emberként élt, látta a szegényekre minden előírás kötelezőn érvényes volt, a gazdag meg az csinált amit akart. Lonren, már ekkor érezte az ellentéteket, és ahogy az élete lépésről lépésre süllyedt, eldöntötte, ő másként fog élni, ha egyszer megadatik. S hát szerencséje volt, a szunnyadó képessége és a hatalmasok jóvoltából, az egyik legjelentősebb fekete mágussá vált, kinek nevétől dimenziók rettegtek, hadaitól síkok istenek borzadtak. -Persze ez így túl szép is volna, mert hát a hatalom egyik oldalán megjelenő erő, tulajdonképpen megidéz a másik oldalra is egy hasonlót, tehát volt neki is ellensége, nem is egy.
De itt a Kriptának nevezett sasfészekbe biztonságba volt, igaz, miután a hatalomért háromszor szállt alá a pokolra, kevés dolog volt ami riadalmat ébresztett benne. Kevés, miként a csarnokba körbe, félig a falba kövült óriások szívébe, kiknek még fegyvereik is kezeikbe voltak, bár a kő azokat is befonta. Már nem éltek, most kőtestük tartotta a tróncsarnok repedezett kupoláját, melyen a törésvonalak pókháló gyanánt szőtték be az egykor színes, ma szürke mennyezetet.
A nagyúr trónusán ült, a fagyott víznek tetsző kristályból faragott alkalmasságon, a padozat kövei között fűszálak, itt-ott kisebb gazok igyekeztek az ég, a fény felé törekedni.
Igen, fény az volt, egy lüktető gömb világította be a hatalmas helységet, mialatt egy kivert rózsaablakon át a tenger sós levegője szivárgott be, valóban a feledést szimbolizálva.
A nagyúr aki egykor emberként szenvedte a mindennapokat és anno éveket áldozott a pozitív gondolkodás hamis illúziójára, most a múltba pillantott, önmagát kereste, és kudarcait próbálta kitörölni, immár nem volt szüksége rájuk.
- Látta a lányt, nem volt túl magas, de mesebeli tündérlány tekintetével, elrabolta Mark szívét. Erica volt, nem valami topmodell, de Mark számára, mivel a fránya szív mozgatta, bizony, Erica volt az a bizonyos "mindenható" csillagfény.
Egy téren álltak, a díszletet egy beltéri szökőkút nyújtotta, miként a tér is egy úgynevezett bevásárlóközpontba biztosított remek kis találkozási pontokat. Mark kicsit izgatott volt, mert ez eddig semmi "hivatalos" nem volt abban, hogy együtt lógtak, majdnem munkahelyi rutinnak számított. Ám most, a délután neonfényében úgy érezte rákérdez, megtudakolja mire is gondolhat a lány, mert ő szerelmes volt, de hát egy ember, még nem egy pár.
Kicsit talán hülyén hangzott, bár az ifjú számára a külvilág lármája messzire szaladt, csak a kékes-barna szemek tüze létezett, és a válasz.
-Igen, én is szeretlek.
Avion Lonrev megborzongott, rossz érzések környékezték saját emlékeit nézvén, immár jól tudta a lány hazudott, és azt is, tudatosan tette. Lépnie kellet, tudta mi fog történni, a puszi elmarad, a lány ugyanis a mosdóba siette, mert ugye a kifogásokat nem nehéz megkreálni.
A mágus élet és halál, idő és tér irányítója volt, így mikor a lány belépett a felgyúlandó fénnyel köszönő mosdóba, a nagyúr átlépve láthatatlan határokat, a múltba lépet, miközben valódi léte a trónuson pihent.
Erica nem vette észre a jövevényt, de egy érzéstől hajtva hátra fordult, olyan hatodik érzéktől hajtva. Szólni akart volna, az éjszín öltözetű kortalan férfi láttán, de az kinyújtva jobbját, méregzöld ködkígyók törtek elő az ujjaiból és a lány testébe martak, több seb, és spriccelő vér, majd eltűnő kígyók, szertefoszló jelenés, és egy földre eső, immár halott, fiatal női test, ennyi maradt, egy bizonyos pillanat után...
Hatalmas detonáció rázta meg a bevásárlóközpontot! A fekete mágus érthetetlen tekintettel nézte a múlt eseményeit, és semmit nem értett. -Köhögnie kellet, a kényszer nagyhatalom, így hát köhögött, vércseppek szakadtak ki, valami nagyon nem stimmelt.
Tudta hogy nagyon súlyos ami történt, már nem egyszer belenyúlt az idő sodrásába, és gond nélkül megúszta, de ez más volt, pedig csak saját életének fájó pontjait kívánta végérvényesen, egy bosszú keretében kitörölni.
Görcsbe rándult, nehezen vette a levegőt és már köhögés nélkül is folyt szájából a saját vére. Persze tisztába volt, nem itt és nem most fog meghalni, de a hatás elsöprő erejűnek bizonyult.
-Mi ez. nyögte a szinte haldokló Lonrev nagyúr, miközben oltalmazó, regeneráló igéket aktivált, éppen csak érzékelve a múlt áttetsző tűkőrje megrepedve, a felrobbant épület víziójával együtt szertefoszlott, és megérezte Erica nem halt meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése