Egy másik tetőn!

 A szél durván táncolt, a toronyház tetején a peremen állva a lentre  pillantottam. -Megkínzott épületek, apró makett roncsok és porszem csontvázak, ez volt fentről a vég misztériuma.
 Túl egy nukleáris tűzön, benne egy élő-halott világvégében a félelem lassan elveszítve súlyát, már csak mosolyogni lehetett. -Sírtam eleget, a katonalét nem tud mindenkit kővé dermeszteni, és vagy az őrület vagy a közöny, mert egy pont után nincs visszaút!
 A karabélyomat a mélybe ejtettem, testpáncélom kicsatolva, a tetőn felé rohanó fertőzöttekre pillantottam, és nem tudtam, túl-e nevessem az ő őrületüket, vagy nézzem ahogy minden lelassulva a végzetem beteljesedve, tetőzik a tetőn az életem.
- Nagyot lélegeztem, a páncél már nem húzta testem, a gravitáció immár könnyebb lett és a létem is talán az ég felé kéredzkedve a tudatommal egyetértve, mosolyt teremtettem, miközben a könnyeim peregtek.
 A pisztolyomért nyúltam, s mily meglepő a káosz zűrzavarán túl is hallottam ahogy a töltény a csőbe ugrott, vagy csak képzelődtem, mint az egész eddigi életemet(?) -A sisak következett, a szörnyetegek, meglett manókként közeledtek, vicsorogva, a levegőt markolva a húsomra szomjaztak, íme eljött az én saját, választott világvége történetem, azt  hiszem minden kész volt, a finálé készülhetett, úgy tetszett, beteljesedett!
 A fegyvert a halántékomhoz emeltem, a szél friss illatokat sodort, talán a tenger felől, de más volt, nem a pusztulás bűze, nem a haldoklás mocska környékezett, igen, hálát éreztem érte.

 Csak még egyszer, még egy mély levegővétel és jöjjön a sorsom, arra a bizonyos tetőre gondoltam és arra a bizonyos lányra, de ez már teljesen mindegy volt, a pisztoly csöve és a közeledő hullák látványa együttesen, meghozták a pontot a mondatom végére, behunytam a szemeim és meghúztam a ravaszt!
 Nem gondoltam, hogy fáj, nem gondoltak, hogy egy testet és lelket átjáró jégfuvallat táncoltatja gondolataim, lelket és elmét, egy többszörösen visszhangzó dörrenés keretében. -Dőltem, mint egy kivágott fa, a testem a mélység felé indult, a fájdalom eltűnt, de az emléke hideg verejték, maga volt a vég! A szemeim fel voltak pattanva és ahogy kimerevedtek, még belűről láttam az elmaradó vércseppjeimet, és néhány utánam zuhanó zombit, egymást taszíthatták, de már nem érdekelt! - Lassan ködlőbe vált minden, és csak a lány arcát láttam, majd az is elveszett és csak a szemeibe mélyedve valahogy minden elmaradozott, a külvilág meghalt a bent kifelé indult és a föld egyre csak közeledett, nem éreztem! -Szürkült minden, a hangok rég halottak voltak, és szétrobbant koponyámba már nem járta agyam az ő sajátos zakatoló útját. Persze, már nem voltak utak, nem voltak vonalak és a gondolatok is letisztulva, csak a pasztellt érzékeltem, és azt hogy igen is van Isten. - A lányt szerettem volna, az arcát visszavarázsolni, de nem volt agy a lélek dolgozott, ám ő költözőben, a múltat elrakva csak a távozással foglalkozott, meghaltam!