" Nem tudsz megfelelni(?) talán adj időt a történetnek."A fáradtság gyötrő szomorúság, és ahogy a másodpercek, némán vánszorogtak, és a mutató kérlelhetetlenül jelezte az idő múlását, rá kellet jönnöm, a múlt szertefoszlott, képeket megtarthatunk, de már csak illúzió, még ha nyomasztó bélyegét lelkünkbe is sütötte egykor.
A kudarcról beszélek, nem arról, hogy kirúgtak, vagy átvert a sarki fűszeres, ezek csak momentumok, miként az ő emlékeik is, hiszen a járvány átírta a szabályokat, az egészségesek a túlélésért küzdöttek, ha kell, másik, egészséges embertársuk feláldozása árán is. Az egész értékrend eltolódott, az erkölcs és morál minden eddiginél mélyebbre süllyedt, és akkor még ott volt az egyén saját elfuserált gondolatai is.
-K.rva irónia! pusztul a világ, a bomlás sorra zabálja az embereket, az utcák bűzlenek a holtaktól, és nekem a gondom, hogy miért vergődik a kapcsolatom. -Igaz, az egész bolygó vergődik, s talán mindenki örülne, hogy ha csak a saját személyes problémám lenne a világ számára a kihívás.
Mindegy, az élet sosem volt habos torta, és gondolom ez után még annyira sem fog lenni. Hogy is lehetne, ha pisztollyal a kézben alszik el az ember, és az utcán a természetes kelléktárgyunk a husángok, kések, kardok. -Rohadt egy járvány, a veszettség és az influenza keresztezéséből született borzalom, egy ragadozóvá változott, új ember-állati faj tombolásába tetőzve. Komisz az élet, a kedvesem ki egyszer a fejemhez vágta, nem a szex miatt marad mellettem, mert az kevés lenne mint ok, kimondva, az amiért velem van, az a szeret, most az ablakon túli cseppektől tépázott várost nézte.
Na persze ez aztán volt az önbizalom erősítő, s ugye mit tesz az ember ilyenkor, szeretőre gyanakszik. Gyanakodhattam, nem volt, de ott bent messze nem voltam a csúcson, így szinte örömmel fogadtam mikor a betegség olyan méretett öltött, hogy önkéntes katonákat toboroztak a fontosabb épületek védelmében. -Tartott vagy két hétig, utána a rendszer összeomlott, néhány jól megerősített objektumot leszámitva. S bár fegyverrel nem kevés készlettel értem haza, a rossz érzések kísértetekként köröztek.
Nem tudtam mit akarok, a világ régi rendjét biztos hogy nem tudtam visszaállítani, saját életemet próbáltam, egy toronyház legtetején rejtőzve, a felfelé vezető lépcsőt pár emelettel lejjebb berobbantva, helyre hozni. -Elvben biztonságba voltunk, mi is és vagy hat család. Elvben, mert ugyan a víz kérdést megoldottuk a természet közreműködése és kifeszített nejlon jóvoltából, az élelem már egy másik kérdés volt. Az elején a emeletek lakásait fosztottuk, majd belátva a dolog nem örök életű, utat csináltunk, a házból kifelé, minden egyes akcióval kockáztatva az életünket. Pokoli napok, a portyázási napokon az ember kicsit meg kell hogy haljon, maga mögött hagyva a biztonságot és a szeretet szikráit. De a legrázósabb napok is csak azért vannak, hogy életbe maradjak, hogy rájöjjek, ha nem is az életért érdemes élni, de a szeretettért mindenképpen.
Eső volt és fejfájdító fronthatás, már csak az kellet volna, ha valahogy ránk törne egy falka fertőzőt, vagy néhány egészségesekből összeállt banda. Ez most rémálom volt, igaz saját elképzelésem szerint mielőbb ki kellene jutni a városból, és találni egy védett de önfenntartásra is egyben megfelelő helyet. Szinte rögeszmém volt, egy falakkal körülvett vár, a középkorba működött, mi zárná ki, hogy most ne lenne lehetséges. Amy támogatta az ötletem, de a házban élők többsége ellenállt, viszont minekünk szükségünk volt egy másik helyre, egy újabb lehetőségre. Nem akartuk elhagyni egymást, és nem csak a praktikusság oka végett, így egyértelmű volt számunkra, hogy egy sokadik lehetőség a mi egyéni jövőn. Az idő szótlanul telt, falta az ember alkotta perceket, és jól tudván, kint és az utazás során bármikor elérhet a halál, ha belevágunk, mégis az egyéni okok erősebbnek bizonyultak, mint maga a leskelődő borzadály.
" Nem a hely teszi a pillanatot, hanem a pillanat teszi a helyet"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése