Sosem gondoltam volna, hogy szerelmes leszek egy munkatársnőmbe. Sosem gondoltam, mert kerülni szándékoztam, hiszen, nem túl jó a munkahelyi kapcsolat. Na de hosszú évek sodrása közepette, egyszer megtört a jég. Nem is fogalmazódót meg bennem a dolog, csak révedtem és néztem magam elé, élvezve a szünetet.
Egy kolléganő, ő kérdezett rá: -Szerelmes vagy? a kérdés jó volt, és én tagadtam, bár úgy, hogy az olyan gyenge volt, mint a hártyásodó víz a tél első leheletétől.
Tehát szerelmes voltam(?) az élet érzésekről szól, érzésekről, melyek átemelkednek az elme szabályain, már ha elég erősek.
Anno, a szerelmet úgy közelítettem meg, hogy úgy sem lesz semmi, így a csalódás íze keveredett a bűbájjal. Ám ismét kolléganőm döbbentett rá egy újabb nyilvánvalóra: -Ugye milyen jó érzés? kérdezte, de kijelentve, és tényleg, még ha elérhetetlen álom is az a bizonyos személy, az érzés csodás.
S mi is kötött a hölgyeményhez? nehéz, túl emberi volt, túl maga volt, egy olyan egyéniség aki temperamentumos, határozott és céltudatos.
Nem a külső érintett meg, az egész kisugárzása volt több, mint a többieké, legalábbis számomra. Persze nem lett belőle semmi akkor, talán nem is tudta mit érzek irányába, meg aztán nem is voltam az esete. Ám még is, egy olyan pillanatokat adott tudtán kívül, hogy mágnesként rántott belsőjéhez, oly erővel, mint a gravitáció, mely megtart minket e kerek világon.
De ahogy teltek a percek és az órák is ketyegve zakatoltak, egyszer minden megváltozott, az éjt a fény váltotta és mert a hold és a nap váltva egymást vigyázzák életünk, a szerelem is kiteljesedve mindent másra varázsolt, másra és szebbre, igen, megeshet örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése