Sötét Jövő Világa

 Az eső mérgesen cirógatta a romokat, a harmadik emeletről tekintettem az elpusztított város kőpoklára. Az ablak helyet egy torz lék tekintet a távolba, a távolba ahol némi remény létezett. Bár a remény engem nem érintett, nem reménykedni, bizakodni jöttem, az utam összetettebb, és talán végzetes, végletes is.
 De mindenki saját sorsát követi, nekem egy küldetés jutott, óvjam a még túlélőket, saját, elfajzott tárasitól. -Furcsa, az ember, embernek rémálma, és kikaparja a gyengébb szemeit is, csak, hogy ő legyen egy újabb nap túlélője.
 Tehát öltem, elvben a jó ügyért, bár ahol nincs állam és nincs központi vezetés, a jó ügy is még relatívabb, mint általában. Igaz az általában, már sok éve nem létezett , és az ilyen magányos farkasokat is az egyház maradványa kovácsolta valami rendszerré. De ez a rendszer, csak annyiból állt, hogy aki megérett, küldték jobbra vagy éppen balra, a cél csak annyi volt, hogy osztjuk igazságot, de ez pont elég volt egy elvadult világba.

 Egyféle lovagok voltunk, hivatalosan RENDHOZÓK, és az esetek többségében, egy kolónia védelmét láttuk el, egész addig amíg bele nem haltunk, egy orvlövész vagy a túlerő végzete végett. A magam részéről, nem táboroztam le, vándorként jártam az atomháború utáni világot, és bús képű lovagként, igyekeztem a jó dolgokért tenni.
 Persze nem voltam oly elhívatott, mint  a valódi lovagok, nem voltak kódexek melyek alapján éltem életem, és a küldetéstudat is csak annyiból állt, hogy fejbe lőjem az agresszorokat. Talán jót tettem, talán csak egy órával, vagy egy nappal hosszabbítottam meg az esetleg megmentett személy életét, és ez bizony untig kevés. Ám valamit tenni kellet, és az egyház málladozó maradványa igyekezett ösvényt mutatni.
 Nem erre vágytam, de mikor a nővérem fejét egy jégcsákány loccsantotta szét, és könnyes szemeit a vér mosta vörösre, már tudtam, cselekedni kell, vagy magam is így végzem, s mert szerettem testvérem, sokat köszönhettem neki, mikor egy fertőzés majdnem elvitt a pokol birodalmába, hát bosszút esküdtem, és bosszúmnak erőforrást nyújtott az egyház Bencés rendje. Az egykori ország ezen részét ugyanis ők próbálták jobbá tenni, tanítással, gyógyítással, és persze erődkolostoruk fegyverarzenáljának erejével. Ám a kolostor kevés volt, egy kisebb hegy magasából több tucat várost és falut kellet védelmeznie, ami persze szinte lehetetlen volt.
 Igaz, felröppentek hírek, hogy az egyház mellett, felállt több, mint tíz év után, a bunkerekbe rejtőző emberek által létrehozott ideglenes kormány, és mert lent, még jelentősebb eszköztárral várták a megfelelő pillanatot, elvben, volt esély a jó visszatértére. De miközben az idő telt, csak a legendák születtek, egyetlen katona nem keveredett erre, így maradtunk mi, az egyház köpenyét viselő önkéntesek maroknyi csoportja.
 -Végre feltűnt! a sárt taposta lopott csizmájába, vállán karabély, kezében kard. -Ronda egy jószág volt, militarista öltözéke semmivel nem tette jobbá a gyermekeket elevenen megnyúzó férfi-állatot. A híre meg volt, a BOY nevű banda véreskezű alvezére volt, és, mint ilyen kiskirályt, lehűtök követték, jelen esetben négyen. 
 Számomra nem jelentett semmit, távcsövesem célkeresztjébe ő állt, 700 méterre az épületemtől, és a széljárást is figyelve, másodpercei voltak hátra, és a négy barma, vélhetőn szétszalad, vagy fedezékbe menekül, még mielőtt, mindet a pokol kérlelhetetlen mélységébe taszíthatnám.
 De ahogy mondani szokás, ami késik, még nem múlt el, és amúgy is, most az alvezér életének a vége érkezett el!
-Öltem, fejre céloztam és a kiloccsanó vérrel bőven festett agyvelő távcsőn keresztüli képe, meggyőzött, egy ördöggel kevesem, már csak néhány millió várakozik, rám vagy a hozzám hasonló igazságosotokra...

Láttam a patkányokat, ők is engem, de szemtelen fajtájuknak köszönhetőn, nem féltek tőlem, magam se tőlük. -Lefelé igyekeztem a törmelékkel teli lépcsőház bűzös félhomályába, az idő még nekem ketyegett, de nem kívántam, hogy bekerítsenek esetlegesen, pont elég a patkány, nem kellenek, még a kétlábúak... Nehéz  volt a sietés, a páncél súlya nyomasztó, a fegyvereim, meg csak ajándékként nehezedtek rám. S e pillanatba, hülye dolog, de úgy éreztem, meg kell állnom és bevárni végzetem!
 Ijesztő volt, még a verejték is kivert a hűvös ősz(?) valóságába. Bár lehet csak a rohanás tette, de lehet, ha megállnék meghalok...
 Kint voltam, az égi víz egyből elárasztott, hatalmas cseppjeivel egyszerűen lebombázott, s igaz, a halált nem ígérte, valahogy a romok között távolodva a "házamtól"  a zavarodott banditáktól és az egykori tűzfal maradványai közé dőlt meghalt alvezér tetemétől, egy kürt harsant a délutánba, de nem érdekelt, kellő előnyöm volt, és gőzük sem lehetett, ki gyilkolta le Harry Tor nevet viselt társukat. -Ez volt! ez volt a világ és ez volt sokunk számára a mindennap, egy szokásos szombati munkanap.