-Már csak két katona lépdelt a 26 fős különítményből. Az égen egy gramm felhő sem tanyázott, a repedezett talaj vízért szomjazott. -Küldetésbe voltak, egy a körzetet fosztogató elfajzott hordával kellet felszámolniuk, ami meg is történt, ám az ár túl nagy volt.
A páncélozott szállító kiégve, több katona holtteste temetetlenül a visszaút poklának útjelzőikén és a dögevőknek csemegeként.
De ez volt, túl mélyre hatoltak be az ellenséges területre és kifogyva élelemből és vízből, az egyik társuknak, úgy két napja egy pihenő alkalmával a kannibalizmus ötlete tolódott elméjébe, John Long parancsnoknak nem volt mit tennie, golyót eresztett az az éhségtől elvakult Paul Harwen fejébe, valamit tennie kellet.
S bár nehéz döntés volt, de John úgy érezte, nem süllyedhetnek a mélység ily embertelen közegébe, Paul ugyanis már tőrével az utolsó perceit élő káplárnak esett. -Ölt! ölnie kellet és ma már csak ketten szelték Texas istenverte vidékét, csak halványan remélve, elérik az első erődöt, mely az Északi Zónát védte az újra és újra fosztogatni és területet szerezni kívánó elfajzottaktól.
-Elfajzottak, nem is biztos, hogy ez a jó szó, igaz ma már azt sem lehet tudni, hogy egy genetikai bomba vagy vírus vagy az ördög kreálta e emberevésre specializálódott egykori embereket, ma szörnyetegeket. Igaz már alig él első generációs úgy mond mutáns. Ezek már az utódaik és még megátalkodottabbak, mint szüleik.
-Víz! kiáltott fel, Tom Alwood és bár a távolba valóba csillanó víztükör egy kisebb tóra utalt, a parancsnok nem osztozott az örömbe, már nem egy délibábot rohamoztak meg, hogy aztán a látomás eltűnjön és csak a kemény földet tárva fel, elvont játék módjára.
-Talán. jegyezte meg John, de azért követve a szaladni próbáló bajtársát, legbelül a sivatagnál is szárazabb ajkakkal, maga is reménykedett, hogy ez most a valóság és nem egy otromba vízió.
Nem tudni mennyi idő telt el, az sem, hogy mikor csúszott a delelőről a vörös óriás egy lejebbi szögbe, de egy biztos a víz, víz volt. Egy a fene tudja honnan érkező patak torkollott e állóvízbe, mely meleg volt és zavaros, algáktól hemzsegő, de ez egyik férfit sem zavarva a vizet taposták és hűtve magukat, kis-kis szünetekkel de nyelték az életet jelentő folyadékot. -A túlélésük, im egy kis időre biztosítottnak látszott, innivaló volt és remélték halat is lelnek e nem túl nagy de még is csodás kis tavacskába...
Az erőd forgótornyairól a nap vakítón tükröződött, de John ezt egyáltalán nem bánta, a tónál feltankoltak vízzel és mert élőlényeket is találtak, több nap után teleették magukat, igaz utána a java ki is jött, de újra fogtak és ettek. -Szóval túl voltak a krízisen, immár a biztonság, az 5000 ezer fős erőd és ágyúi a tökéletességet jelentették számukra. A kapu nyílt és egy gyors homokszelő közeledett, a túlélők összenéztek, győztek!
-Győztek(?) Tom a közeledő jármű irányába próbált lépni, de nem ment, elterült és furcsa arccal, szavakat próbált formálni, szavakat, de azok nem születtek meg.
Öt nap telt el a tótól való távozásuktól, öt rövid nap és Tom Alwood halott volt. A doki szerint egy amőba végzett vele. Amőba, az a egysejtű mikroszkopikus lény, amit egykor még John tanult futólag biológia órákon. Bár akkor a tanító mesze nem mesélt agyra specializálódott szörnyről. Nem beszélt, de mint kiderült, a meleg vizű tavakba folyókba gyakran előfordul és az orrba jutva az idegvégződéseken át furakszik az agyba, mohó étvágyát ott elégítve ki.
Bizarr dolog, a parancsnok ki elvesztette teljes osztagát Tom sírjánál magasodott, az erődön kívül, de fallal jól oltalmazott parcellába, itt voltak az elesettek, a szám sok száz, de Johnnak most 25 ember elvesztése fájt és az irónia, hogy egy amőba végez utolsó katonájával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése