Elgondolkodtam az életen, volt időm, New York romjai nem szaladnak el, és az alkonyra való tekintettel, én sem megyek be a több méter vastag törmelékmezőbe, ahol csonka toronyházak lidérces kísértetként vetették rút árnyaikat.Lebombázták, úgy rendesen. De az üregekbe, újra kreált hulladékbarlangokba nem túl szívélyes lények éltek, s mert sok minden nincs, patkányokon és embertársaikon vegetálnak, tombolt a kannibalizmus.
-Világvége?! talán igen, talán nem. Volt nagy háború, de vagyunk bőven túlélők, kik elkorcsosulva élve, kik magányos farkasokként tengődve, néhányan újra próbálják alkotni a múltat, és voltunk mi, a Mars kolóniák lakói. -Minket kihagyott a háború, és most a Mars képviseli az emberiséget. Képviseli és egyben gyarmatosítani is igyekezve, nekünk megvoltak a tartalékaink és a modern fegyverrendszereink. A magam részéről, egy ilyen Marsi gyarmaterődből léptem ki, már jó egy hónapja, egy elmebeteg küldetést sózva rám, New York maradványai között leljek meg egy lány, testébe nyomkövető, de ugyanakkor ő nem is ember és még is azt a célt tűzte ki nemlétező zászlajára, hogy egyesítve a civilizációra vágyó, csoportokat, visszaállítja a régi világot. Nos ez ránk nézve nem túl biztató, így enyém a megtiszteltetés, hogy megleljem és megöljem, ennyi.
De mert csak holnap lépek be a városnak már nem nevezhető horrorisztikus területre, a gondolatomra visszatérve, azon tűnődtem, mi a fenének egy élet munkája, mikor eljön a vég és minden elhalványul, idővel még emlékünk is. -Igaz, mostanság az emlékezés fogyatkozó szellemi táplálék, itt a Földön a túlélés a legtöbb embernek az egyetlen motivációja.
Ám előtte, illetve fent a Marson, minek is vásároljuk a könyveket, infólapokat, mikor hiába a kiadott pénz, a halálunkkal mi is felejtsük és az idő is felzabálja összegyűjtött emlékeinket, pláne, ha nincs senki, ki vigye tovább a vérvonalunkat. Mert még ha van Isten, akkor is, a könyveim, holografikus adattárolóim, mind-mind elporladnak, miként a testem, ha eljő a végzet ideje.
Igazából, így a nagy víz közelében, egy kilátó vagy mifene tetejéről szemlélve a lenyugvó vörös óriást, arra kellet rádöbbennem, minden csak van, de csak időlegesen, és egy élet munkája úgy hullik apró darabokra, mit a kővel bedobott ablak üveglapja.
Persze nem igen, ilyenen kellenék agyalnom, hiszen holnappal kemény napok veszik kezdetét számomra. -Viszont ahogy a kihelyezett érzékelőket élesítettem, a meglepetést ugyanis nem komáltam, csak visszaterelődött a gondolatom, és feltettem magamnak a néma kérdést: MI A FRANCÉRT IS VAGYUNK A VILÁGON TULAJDONKÉP? -Na azért annyira nem mentem el, hogy kimondjam a választ, SEMMIÉRT, de nagyon is féltem, itt az igazság. Rovarok vagyunk, élünk és meghalunk, s minden ami voltunk néhány év vagy csak hét az is elmúlik és egy másik rovar bukkan fel, és talán felteszi az enyémhez hasonlatos kérdéseit, már ha meri, vagy ha gondolkodik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése