Óla-la

 -Szívem, ébresztő. duruzsolt egy kellemes női hang, de mert az álom még vissza akart húzni, nem méláztam, véltem az álmom része. Ám mikor ez már másodszor is megismétlődött, rá kellet jönnöm, itt ébredés van és ráadást valami nincs is rendben.
 Kezdjük ott, hogy egyedül tértem haza, és mert dög fáradt voltam, ruhástól borultam az ágyba. Másodszor nem emlékszem, hogy felhívtam volna bár kit is a lakásomba, és még arra sem foghatom a szituációt, hogy be voltam rúgva, mivel nem iszok alkoholt.
 Szóval egy biztosnak tűnt, valami nagyon nem volt a helyén, s ahogy kinyitottam a szemeim, egy ismerős csaj mosolygott rám, ismerős, de nem a barátnőm!!!
-Kérsz kávét? tudakolta kedvesen, és mert azt sem tudtam mit csináljak, hát bólintottam és ő kiviharzott a szobámból. -Elvben tehát én jó helyen voltam, és az emlékezetem szerint, nem hívtam meg és fel a festett hajú vörös hölgyeményt, aki most úgy mozog nálam, mint ha ezer éve együtt élnénk.
 Nos volt kérdésem, nem is egy, és még az is megfordult a fejembe, hogy hívom a segélyközpontot, bár ezt azonnal el is vetettem, még a végén kiderül én vagyok a hülye.
-Tom, a fiad még alszik, felkeltenéd. kiáltott be, "életem párja" egy újabb hideg zuhanyként, végkép felébresztve.
-De hiszen, nincs is fiam?! döbbentem, inkább csak magamnak mondva, s most először igazán nem bántam, hogy ruhástól terültem el az ágyon, mert feltápászkodva, immár kicsit sem álmosan, nem a fiam szobája felé, hanem a kijárat irányába osontam. Egyrészt, azt sem tudtam, hol a fiam szobája, más részt ez ami rám köszöntött az ébredéssel egy rémálomnak tűnt.
 Asszony, gyerek és miniautó, hol ott még tegnap egyik sem létezett. Most vagy bediliztem, vagy még alszom, és reméltem ezen utóbbi a helytállóbb megállapítás, mert ha nem, nagy bajban lehetek.
-Szóltál neki? tudakolta kedvesem, miközben a kijáratnál tartottam, irataimat, pénzt magamhoz véve, nehogy már mindenem elvesszen.
-Persze. válaszoltam és közben nyitva az ajtót kiléptem a lakásból, és nem törődve semmivel rohanni kezdtem csak úgy a semmibe, veszteni sokat nem veszíthetek, hisz van egy fiam és egy feleségem???
 A fejem hiába tisztult és hiába ziháltam a megvilágosodás nem igyekezett, és mert nem igen figyeltem a zöld és a piros lámpákra egy kocsi csapott el, még érezve, hogy ez nagyon fáj, majd jött a megnyugtató sötétség.

 Kórházba tértem magamhoz, a nővérke közölte szerencsém volt, néhány bordám tört és volt egy kis agyrázkódás, a horzsolásokkal meg ne is törődjek.  Hát nem törődtem, volt bennem jócskán fájdalomcsillapító, így csak tompán éreztem a fájdalmakat.
- Mi történt?! firtattam alig tudva beszélni, úgy tűnt nem volt jó hatással a baleset rám nézve.
-Állítólag figyelmetlenül egy jármű elé szaladt, elnézés majd elfelejtettem a felesége kint várakozik, bejöhet? na ez volt az a mondat amit nem igen akartam hallani, hiszen nincs is feleségem!
-Talán később, még nagyon fáradtnak érzem magam. nyögtem, nem a fájdalomtól, inkább a rideg, megbolondult valóságtól.
-Ez nem meglepő, akkor majd közlöm vele, hogy várnia kell.
-Köszönöm nővérke. nyögtem, és Istenhez könyörögtem, mentsen ki innen, mert az a vörös csaj nem a feleségem...