Néma Lány II. / A Megérkezés /

 Az éj volt a veszélyesebb, most a reggel világított a városra, mely két világ határán feküdve, egykor a városok királynőjének tartották. Lehet most is az volt, ám a Hagia Shopia immár másodszor nézett az Úr irányába beszakadt kupolájával, miközben a mozdulatlanság ijesztő árnyként vetődött a víztükörre.
 - A kikötő üresen ásítozott, egykor lánc zárta a hajók útját, ma néhány roncs és egy Airbus A380-as bámult kifelé a öböl vízéből, leselkedő aligátor módjára. -Ha lehet azt mondani, miközben a világvége napjait tapossuk, még idillinek is tűnhetett Isztambul, zombik uralta városa, akik valami oknál fogva rejt helyeken kuporodhattak, mert távcsövem célkeresztjébe még egy kóbor macska sem tévedt.
 A katonák készen álltak, egy motorost már a matrózok leengedtek, nyilván örvendezve magukba, hogy nem ők, hanem az a tizenegy idióta száll majd a partra, és mert gyanítható, a küldetés mulandó, már a visszaútról álmodoztak.
 Persze csak feltételezés, de nem kellet messzire mennem, az ő helyükben, magam is hasonlókat gondolnák, az élet és az életbemaradás egy akarat feletti ösztön, nincs mit tenni, élni vágyik mindenki, még ha az élet a pokol szája szélén táncolt. S ha az élet táncol, mi a partraszállók, remény és dicsőség nélkül készültünk, nem táncolni, megégni a pokol tüzében.
 A géppisztolyok, a pengék és gránátok nem jelentettek lehetőséget, jól emlékeztem a műhold képekre, több ezer vagy akár millió fertőzött vigyázza a várost és a Néma Lányt, a lányt aki félig gép és félig ember és mellesleg a zombik királynője.
-Húzhattam volna az időt, adhattam volna órákat, esetleg napokat magunknak, ám nem sok értelmét láttam, ha nem próbáljuk meg, vissza nem térhetünk és a zombikat leszámítva, sajátjaink is vadásznának reánk, az is a halállal érne végett.
 Ellenőriztem még utoljára felszerelésen, ma a borotválkozást kifelejtve, úgy voltam, ha visszatérek a chippel rá fogok érni, ha meg nem, nem lesz kinek jó pofával vigyorogni...

 Zokszó nélkül, némán, mint a keresett lány értük el a kikötő peremét, mozgást még mindig nem érzékelve és a lidérces csendet csak a csónak visszafogott lármája törte. A hatás rémes, számunkra ugyanis annyit jelentett, hamar odébb kell állni a környékről, e csend birodalmába a legkisebb hang is mennydörgésnek bizonyult, így a motorosé is.
 Gyorsak voltunk és gyorsan is távolodtunk, a beszédet jelekre korlátozva a szemetes utcák felé siettünk. -Egy hamburgert reklámozó plakát maradványa kacsintott ránk, a festék már pergő állapotba, de még a lényeg kivehető volt.
 Törökméz, valahogy mindig a bazárokkal és a törökmézzel azonosítottam magamba a törököket, persze, hogy most hol vannak, csak egy költői kérdés. De hát ők a Görögöktől rabolták 1453-ban e várost, s most tőlük a zombik a 2073. esztendőbe. Na de bonyolult a történelem, bonyolult és akció közben elmerengeni egyenlő a korai halállal.
-Rohadjatok meg!!! ordítót egy grafiti az első házak egyikének oldaláról, az ajtó beszakadva, az ablakok üvegjei kristályok milliárdjai, az utcán és az épületben hevertek, már sosem szolgálva a kilátást.
 Megálltunk, egy dög közeledett, mögötte meg vagy harminc, s a kihalt kikötői terület irányából is feltűntek az eddig eltűntek.
-Üdv a pokolba. Mondtam, immár nem jelentett semmit, hogy hangosak vagyunk e vagy nem, csapdába sétáltunk, egy olyan csapdába amelyet jó előre megszerveztek, és ez azt jelenti, tudták érkezésünk.
-Most? firtatta az egyetlen akit csak pár hónapja ismertem, a többiek régi bajtársak.
-Gránátok! áttörünk az első vonalukon, remélve ennyi és ha az istenek is úgy akarják egérutat nyerve, lesz esélyünk eltűnni.
 A csend végleg meghalt, a katonák tudták a dolgukat és már repültek is a gránátok, iszonyatos robbanásokat eredményezve, mi a falakhoz lapultunk, a hátvédjeink a tömzsi John Marcus és a kopasz Dávid Greg karabélyaikkal robbantották a fejeket, de az időnk arról sem ígérkezett biztatón, a dögök gyorsak voltak.
- Füstöt és előre! parancsoltam a hátunkat biztosítóknak, a többiekkel célzott lövésekkel belerohantunk a detonációk mocskába, de hát így is volt dolgunk. A magam részéről a kardomat tartottam a kezembe, az élen rohanva mindenre készen kellet lennem, két kísérőmmel együtt, mi tisztítottuk az utat, haladva mind inkább a Néma Lány végső kelepcéjébe.
 Esélyünk volt, a gránátok megtették amire tervezték és áttörve a zombik vonalán, fűst mögöttünk, mely az emberi szagot is elnyomta és hullák a bakancsaink nyomába, úgy látszott első körbe mi nyerünk, és a metró alagútját vélvén reményt adónak, a legközelebbi állomás felé futottunk...

" A lány egy láncra vert rabként, csak érzékelte a támadást és a sorra pusztuló alattvalóit. -Tudta az érkezést és tudta, katonák lesznek, nem martalócok,  de azt nem gondolta, így fáj a pusztuló népe érzése. Ez új volt, és bár ha minden jól megy a támadók a metró alagútjába próbálják majd túlélni a pillanatokat, valamiért úgy érezte, hagyni kellene az embereket, hagyni, hogy kivágják agyából az az átkot és ezzel megszűnne a Holdról érkező intuíciók áramlása,,, "