Utolsó Percek

 A diófa könnyeden nézett vissza rám, s bár bámultuk egymást, beszélgetés nem született. Persze kérdéses volt, hogy sok szót váltottunk e volna, kezeim a hasi sebemet szorították, immár egyre gyengébben, a szóra az erő kérdésesnek látszott...
 A szél táncolt és a fa levelei is felvették a láthatatlan ritmust, a magam részéről a légzés volt a táncom, az utolsó az élet nevű arénába. Persze remélhettem volna, hogy jön valaki, de az idő nem nekem forgott, a vérem meg egyre fogyott. -Már imádkoztam, nem azért, hogy túléljem, a beleimet láthattam volna, ha kezeim elveszem, még az is csoda, hogy ki tudja hány perce, de még levegőért küszködők. Az ima a fájdalom enyhüléséért szólt, és valaki, őrangyal, Isten vagy egy kosza természeti lény meghallgatott, már nem igen fájt a sérülésem.
 Ez volt, kard által vesztem, de kardal is éltem. Igaz, nem erre számítottam, de úgy nézett ki, az a rohadt adatkristály túl sokat érhetett, mert saját társam mártotta belém pengéjét. -Elment, tudta, hogy nem élhetem túl, és azt is sejthette, árulásáért nem valószínű, hogy valaki is számon kéri. Az egyház gyenge volt, és mi néhány száz keresztes, kik egész Európát védtük/védjük csak ideig-óráig dacolhatunk a déli áradattal és a pogány eretnekséggel.
 Már nincs gond, én már kiestem a sorból és az övembe pihenő tűpisztolyom sem fog már megvédeni, miként pengémet is más fogja forgatni, a kérdés csak az mely oldal dicsőségéért. -Kérdés, persze csak költői vagy inkább ironikus, a lényegen már nem változtat, az időm lejáróba és nem is igen bánom, mert az elfogadás az egyetlen eszközöm. El kellet fogadnom, mert tiltakozhatnék, tombolva höröghetnék és minden nék és nák keretében küszködhetnék, egyet, hamarabb elvéreznék.
 Nem néztem a sebre, utálatos volt és a szag is bűzös, a diófára koncentráltam, a diófára melyről a fáma mágikus regéket zenélt, miként az erősödő szél, immár zizegés.
-Kurva álmos voltam és nyálam alig akadt, a szám ragadva a nyelvem dagadva, tehát a beszélgetés a fával, ebből kiindulva is felettébb kérdéses...
 A levél, a levelek a termés a hideg, melyet a fogyatkozó vérem támasztott, csak rezdülések. Apró mozdulatok és ahogy a szemeim fáradva lecsukódtak, úgy éreztem, talán nem volt semmi hiába, talán még is csak van ISTEN.