A Toronyház / John Hard története /

- A kurva anyját! köpött ki a katona, sisakját már rég elhagyta és ráadást, csak egy út létezett, fel a toronyház tetejére, lent a fertőzöttek hömpölyögtek, mint az Amazonas az esős évszak idején.
-Gránátot élesíttet, majd igyekezve a lentebb elmaradt lépcsősort megcélozni, és robbanás! A lökéshullám minden irányba szétáradt, port és törmeléket repítve. De a lényeg, várva egy kicsit, sikerült, a továbbjutás lehetetlen! -Már csak egy kérdés volt, a tetőtérig, hány "pestises" kószálhat az épületbe(?)
-Ment! nem igen töprengte, karabélyát a bejáratnál dobta el, tár nélkül csak kolonc, a pisztolya még volt két teli tárral és a fő fegyvere most már a lánckard, a Mars Birodalmi Véd-rend szabvány fegyvere.
-Szar helyzet volt! a kard hasznos és a nukleáris cella sok évig kitartana, a kérdés John Hard meddig tart ki(?) mert nyílt téren jó fegyver a kard, a tetőn is tud majd dominálni, de itt a lépcsőházban kétélű fegyver, minden emelet egy csapda lehetősége.
 Gondolkodni(?) John túlélve a Bostoni kitörést, jól tudta a töprengés az agyalás a végzetet jelentheti. A dögök gyorsak és a embernek az ösztöneire kell hagyatkozni, nincs mérlegelési idő. Oly annyira nincs, hogy már ő is ölt egészségeset, más is ölt, egy ilyen világvége időkbe nem lehet sem rágódni, sem elmélkedni. A cél a túlélés, pláne mikor egyedül van az ember, nincs támasz, nincs ki védje és csak egy jó módszer létezik, gyorsabbnak lenni!
 Persze a hadnagy is jól tudta, a Mars fegyveresereje nem képes a Földet megszabadítani a zombiktól, az idegenek biológiai fegyverétől, de mivel emberek voltak a Marson, meg kellet próbálni az anyabolygó félszabadítását, miközben majd az egész Marsi flotta az idegenek csillaggályáival vívja élet-halál harcát, és csak egy-egy kisebb alakulattal tudnak a Földön akciókat véghezvinni. Ezek inkább voltak gerilla harcok egy-egy keltető ellen , mint valódi háború!
-Dögöljenek meg, dögöljenek meg! ismételgette a férfi, a levegőt nehezen véve, a tető volt a cél, a mentőegység ott fogja felszedni, és nem szeretve a meglepetést, nyílt területre kívánkozott.
 Izzadt, egész teste úszott saját verejtékébe, szemeit a sós lé csípte és ez is csak nehezítette a pillanatait. Persze a pillanatok nem mások, mint utak a halál felé, mert John nem kételkedett benne, minél több akcióba vesz részt, annál nagyobb az esélye, hogy hibázik vagy hibázik valamelyik társa, esetleg az idegenek már várják, és akkor ennyi, azaz annyi, vége az amúgy sem szép történetnek.
-Csak érjek fel arra a ki.aszott tetőre. zihálta a hadnagy, fáradtnak, kimerültnek érezve magát, testpáncéljának így utasítást adott egy dopping injekció beadására, úgy volt, még ezt túl kell élnie.
 Azután csoda! felért a tetőre az ajtót lezárva maga után és nagyot sóhajtva körülpillantott, bár ne tette volna, a tetőn vagy húsz nyomorult zombi mászkált, a mentőegység meg sehol, a félhomályos alkony bíborát semmi nem törte...