Így nem nagyon mérlegelhetett, a lánckard maradt és már fel is pörgette, mert a nyomorultak túlvilági hangokat hallatva, még jó, hogy a lenyugvó nap hátának feszült, utolsó sugarai könnyű vértezetét cirógatták.
Örült sebességre pörgőt a lánc, nem igen létezett dolog, mely a fogaknak ellenállni tudna, de erre tervezték, ezért szorította a katona is, majd derékba hasítót is ketté egy mocskos élő-halottat. -A vér nem spriccelt, ép csak csörgedezett, ezen lényeknek az idegpályái voltak a lényegesek, minden más mese. A felsőrész kaparászott immár a tető betonján, a férfi nem törődőt a próbálkozóval, a páncélja védte a kaparászástól, meg aztán lassan hátrált, mert az első zombit immár egyszerre három követte és a többiek is az élő irányába tekintve a támadásra készültek.
-Kurva anyátok! kiáltotta John Hard, gratulálva magának, hogy még a lépcsőházba felfelé beadott magának egy felpörgető doppingszert, most szükség is volt a segítségére.
Hülye dolog a kettészelt zombi test, torzója, két külön életet élt. A felsőrész kúszva, vicsorogva követte a férfit, az alsó rész, mint bizarr szobor, bár imbolygott, de állt és a csodára várakozott(?)
-De jöttek, a művészi torzó maradt, John pedig az lépcsőházba visszavezető ajtónak vetve a hátát, felkészült a felkészülhetetlenre. Ilyenre sosem lehet, sok csatába részt vett, sok zombit likvidált, de soha egyetlen esetbe sem képzelte el, mi lehetne vagy hogyan is csinálja. Nem, ez időpazarlás, az ilyen szituációkba csak a cselekvés létezett, a küzdelem az ösztönök útján, egész a túlélés biztos jeléig, ami csak akkor érkezik el, ha a környék összes mocska mozdulatlanul hever, végleg kiirtva belőlük az "élet" szikráját.
-Fejek hullottak, mint télen a hízott hópelyhek, a hangok léteztek, keveredve John zihálásával, a hányás kiváltképp erőszakoskodott, a dopping most nem túl jó mellékhatást választott. Persze nem okádhatott, az élete volt a tét és a darabolásra tolongók sora kifogyhatatlannak látszott.
Egyre kellet figyelnie, az arca és a nyaka fedetlen volt, ha megmarja vagy harapja valamelyik istencsapása, vagy is idegenek áldása, akkor annyi, egy golyót hagyhat magának és jó éjszakát.
-A kurva anyátok! fröcsögte John Hard a Marsi erők fegyverese, egy mocsadékot hosszába szelt a kardal ketté, na ő nem fog ugrálni egy biztos... S ekkor felugatott egy gépágyú és bár John nem nézhetett a zaj irányába, mert még három hulla a nyakába lihegett, de felismerte a 22mm-es önvédelmi fegyver hangját, amely minden csapatszállító szabvány részét alkotta, most kellet is, a tetőt le kell tisztítani, sose lehet tudni címszóval. Meg persze, ha el kíván menni, nem árt ha nincs járkáló hulla a közelébe...
Vége volt, a gépágyú és a lebegő egységből aláereszkedő két gárdista befejezte azt amit John Hard kénytelenségből elkezdett, de ha nem jönnek az övéi, nem biztos, hogy be is fejezi.
-Uram, az egysége?! tudakolta a tiszti vörös páncélt viselő, nem sértőn vagy felrovón, inkább csak megszokásból, hiszen az, hogy csak John Hard tartózkodott a kivonási ponton, mindent megválaszolt.
-Zombik. köpte John és vizet kérve tántorgott megtisztított tetőre lassan leereszkedett lebegő felé, a két megmentője a holtakat figyelték, nem akartak meglepetést.
-Mindjárt, csak szálljunk fel. válaszolt a tiszt a tisztnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése