Egy Pillanat

 Egy lepukkant pályaudvar volt, az 50-es években talán virágkorát élhette, ma a halál jegyeit hordozta. Sárga falairól a vakolat foltokba potyogott, mint valami fránya betegségben szenvedő alanynak, s szenvedett is, az idő adta kórságba és az emberi feledés átkától gyötörten.
 Eset, nyár volt, igaz hűvös, de az égből ruhára tapadó ónos eső zúdult, ami szinte elképzelhetetlennek tűnt, ám még is ez ostromolta az buszok felé siető embereket és szürke felhők felé pillantó épületeket.
-Nagyot sóhajtottam! még nem léptem ki a pályaudvar ajtaján, ami kitámasztva, nyitottságra  kárhoztattak a vasúti végpont alkalmazottjai. - A nedves és szinte hideg légáramlat arcomba csapot, egy újságárus a nap kacsáját rikkantgatta, a politika cirkusza sehol nem áll meg.
-Szia! köszönt rám egy rég hallott női hang és mosollyal arcomon fordultam felé. De a mosoly megfagyott, mint nitrogénbe mártott rózsaszál. A nő feketébe volt, temetésre indult vagy onnan érkezett, úgy tűnt az idő visszatükrözésként reagált a másodpercre.
-Szia, mi történt? néztem szemeibe, az egyenességet mindig értékeltem és képviseltem, én hibám.
-Ma van a Nagy Malom bezárásának tizedik  évfordulója, és néhányan megszervezték az emlék temetését.
-Nem is tudtam... miért nem szóltatok?! kicsit szomorú lettem legbelül, egykor magam is a malomipar zászlaja alatt ténykedtem és rosszul érintett, hogy senki nem szól. Persze ez csak szimbólum, egy apró fricska az állam felé, mely tönkretette az ország legnagyobb malmát, de akkor is...
-Nekem is apu szól.
-S mikor lesz, mert most kórházba megyek látogatóba, de ha sikerül, eljönnék.
-Azt hiszem ötkor. jött a válasz, amire nekem is született egy döntésem.
-Eljövők!
-Akkor ott találkozunk. mosolyodott el egykori osztálytársnőm, azt tudva lánya szintén molnárnak tanul, csak azt nem tudhatta senki, hogy ebben a lepukkant országba lesz e munkája.
-Oks. vissza mosolyodtam, ez talán még az első pillanat megfagyott mosolyának befejezése volt, nem tudtam. De azt igen, hogy beállt az én buszom is, így megindultam sietősen. Kilépve egyből érezve a ragadó cseppek komisz bombázását. Lökdöstek, mindenki sietett és senki nem tisztelt senkit, hát a sokadik után meguntam és beálltam az állatok közé, magam is odébb taszítva egy okvetetlenkedőt.
 Furcsa volt, mint ha a hideg megfagyasztotta volna a lélegzetvételt, úgy éreztem mindenki rám mered, megdöbbenve, hogy nem hagytam magam. Azután pörgött a történet, új szabály született, és már a buszon is voltam, én indulásra készen, a buszvezető is...