Egy Lövés!

 -Nehéz volt megfogalmazni, nehéz volt felfogni a halált! a férfi már nem könnyezze, hisz a pasik, ugye sosem sírnak. De ahogy a délutáni enyhe szele megcsapta arcát, haját és lelkének belső zugát, egy sós csepp jelent meg jobb szeme sarkába.
 Nyelni akart, de ki volt száradva a szája a torka és egész értelme. Úgy érezte, agya egy sivatag közepén hever, s a nap tikkasztó és kiszárító tüze, lassan de biztosan felemészti és nem marad más csak egy marék homok, melyet könnyedén tovább görget a szél.
-Élni? hülye kérdés volt, és a férfi aki nem volt macsó, nem volt menő fazon, a tőrével piszkálta a rét füves talaját. -Ember volt, rengeteg hibával, és azon kevesek közül való aki ki is meri mondani, esendő hibázó és olykor gyarló. Tehát nem volt tökéletes, nem úgy, mint akik öntelten, magukat mutogatva, bizonyítják hamis bizonyítványukat.
 Hülye dolog volt, ledobták a vírusbombákat, több milliárdnyian elvesztek az alattomos műbetegségbe, s túl a hajnalon, a katasztrófák órája delet mutatva, az emberek egymás torkát vágták, vízért, húsért és akár egy tőrért is. De a valódi irónia, hogy a legkeményebbek közül mára sokan elvéreztek. Az idő azt bizonyította, kard által  veszik el, ki kardal él. S bár Mark, maga is használta alkalmi és állandó fegyvereit, ám azok zömében az önvédelem szülte, az ételt, italt meg lehetett lelni, ember elleni erőszak nélkül is. -Ő meglelte, és meglelte azt a nőt is, aki a legtöbb nővel ellentétbe, nem kihasználni próbálta, hanem fal volt, melynek nyugodtan vethette hátát, nem kellet tartania egy hideg vastól amely esetleg a  bordái közé hatolva, pontot tenne az élete utolsó betűje tetejére.
 Csend lett! a rétet körülvevő erdő madarai elhallgattak, a férfi tudta vendég közeleg, vendég, aki nyilván gonosz, a természet megérzi és jelzi is a sötétség terjedését. -Most nem félt! volt idő mikor elsőnek mártotta egy embertársa testébe akkori fegyverét egy rozsdálló csavarhúzót, na akkor rettegett! Két ember-állat támadt rá pedig nem volt semmije, a csavarhúzót sem tudta pontosan, és miért is vette magához egy szeméthalomba kutakodva, az a bizonyos affér előtt két nappal.

 Csak élvezetből és mert sebezhetőnek tűnt és az is volt, támadott rá a két alak. Maga sem tudta, hogy történt, előbb még rugdosták, a következő pillanatba már ő állt, és az egyik férfi sípcsontjából ömlőt a vér és a fájdalomtól az elhagyott gyárcsarnok kísértetiesen visszhangzott.
-Mark is véres volt és mindene fájt, de fel tudott emelkedni mikor megsebezte egyik támadóját, a másikba némi riadalmat keltve és pillanatokra meghátrált, ő még nem látta a véres csavarhúzót.
-Dögölj meg! ordította a sebesült, és sebére szorította kezeit, de nem igen segített, a fájdalma elképesztő lehetett és a rozsda tetanusz injekció nélkül, idővel végezhet a pasassal akinek még az elején, szögletes arcán az élvezet rajzolata látszott, imádhatott másokat bántani, ez kimondottan emberi tulajdonság. -A sebesülésé után a földön fetrengve és káromkodva és könnyeit árasztva, már nem élvezte a helyzetet.
 A társ, mérlegelt, és rövid úton a menekülést választotta, ekkor szaladt a nyakába egy nyílvessző, és Mark ekkor találkozott azzal a férfival aki megtanította a túlélésre...
 Rég volt, és a fák közül a most pillanatába egy brutális barom lépet elő. Mark felállt és végig mérve az óriást elmosolyodott. Hatalmas alak volt az kétségtelen, kezében egy hozzá mérten gigászi kalapács, övébe pedig egy félautomata, miközben testét láncing szerű ruházat védte, ő volt John Morten, egy régi ismerős, és bár félelmetes volt, egy jámbor lélek volt, az ő nővére volt Mark kedvese, és az ő nővérét ölték meg miközben az új rend oldalán egy küldetésbe járt, Márk egy másikba, kevés volt az elkötelezett a jó irányába.
-Meghalt. zengte az óriás, tíz lépésnyire állva meg Marktól.
-Meghalt! mondta a volt férj és a pisztoly felé biccentett, "lőj le" s a titán talán értve, a kalapácsot a földre ejtve elővette a lőfegyvert és Mark szívére célzott.
 Egy dörrenés, a csend még megmaradt az erdőbe, a szél még mindig Mark haját táncoltatta, az idő messze nem állt meg, a stoptáblát ugyanis nem ismerte. De még is valami változott, valami végleg és visszafordíthatatlanul átalakult. A por ideje egyre közeledett, hiszen a test csillagporból tevődve csillagporrá változik...