Romokban

 -Alternatív valóság?! meg nem tudom mondani. Egy biztos, egy olyan városba cseppentem, amelyet ismertem, de ahogy a képek rám kacsintottak, sok kérdőjel született.
 Agglomerációs település, nyolc vágánnyal és félóránként induló és érkező munkásvonatokkal. Na nem itt, hanem egy másik valóságba. Igaz a vágányok megvoltak, a síneket a tehervonatok használták, amelyeket meg nem, megrongált vagonoknak adtak pihenőhelyet és hajlékot a hajléktalanoknak.
 Az ég is borúsan fedte be a földet, és ez csak kiemelte a csavargók, koldulok és a köztük, még bejárni kívánok egy-egy csoportját, néhány személyvonat még járt, a gyárak igényeltek némi munkaerőt. -Csak mutatóba, a város, csak az állomáson áttekintve, igen csak a nyomor és estefelé a bűnözés melegágya lehetett, a fénye már rég kihunyt és ezt a nehéz vértezettű rendészek sem bitrák igazán visszahozni.
 Ironikus, ismerős hely és még is egy idegen vad világ, omladozó vakolatú épület, mozdulni nem kívánó, régi állomáson megszokott órával, mely ki tudja mennyi ideje, hirdeti, dél van.
-Nem mondom, hogy Isten küldött e cudar, talán jövőbe, de egy bizonyos, itt álltam és egy részeget néztem, aki a második vágány mellett öklendezett, és a kutyát sem botránkoztatta meg.
 Azt nem tudom mi a fene ez a  alternatív dimenzió, ám az elmémbe lüktetett, hogy fel kell szállnom a helyi buszra, mely egy üzemhez juttatva, beszélnek illenék ott valakivel(?) bizonytalan, a képből az volt a tiszta, hogy a járműre keveredjek és induljak neki, már mint ahová a busz röpít.

 Kiverekedtem magam a büdös, földön pihenők akadálypályáján, és a rozzant kocsma elől induló, még várakozó buszhoz siettem és jegyet váltva, feljutottam, a kívül kopott, belül sem különb járműre és a hátsó ajtó közelébe le is telepedtem, hely volt, pénz kevés, így az utasok száma is, a pálinka értékesebb.
 Nem számoltam a perceket, sem az utasokat, de egyszer csak előbb egy ifjú hölgy huppant mellém, majd a busz is életre kelve megindult a városnéző utat elkezdve. Már ez a sok másság is elég volt idegrendszeremnek, de a tervnek nem, mert instrukció érkezve, beszédbe keveredtem útitársnőmmel, aki beszédessége és stílusa elárulta, nem a nyomorvilág szülötte.
- A kezdett egy lepukkant város még élni kívánó képeivel mutatkozott, de mikor egy hatalmas kanyart követőn, még általam véletlenül sem ismert, immár kátyús ösvényre fordultunk, a nyomor, és a kihaltság riasztón köszöntött rám. -S még erre lenne egy működő gyár??? A dolog nagyon nem tetszett és csacsogó társam segítségét kértem.
-Milyen hely ez, én ismerem ezt a várost, de erre nem emlékszem.
-Ó, ez lett volna az Újváros. mosolygott a lány, és úgy tett nem látja az elhagyott gazzal benőtt portákat, vagy az élet jeleit ugyan még mutogató házakat az udvari szeméthalmok közepette játszó kutyákkal.
- S mi történt, mert ahogy elnézem, ha újnak is gondolták, egy katasztrófa itt minden.
-Összeomlott a gazdaság, láthattad a személyvonatok is szinte csak maszájból járnak, de ha jobban megnézed az épületeket, láthatod, nem ezeréves épületek.
-Ez igaz. ismertem el, miközben már tizedszer állt meg a busz és itt négyen le is keveredtek a járatról, otthon, drága édes otthon...

 Már gőzöm se volt, hol a gyár ahová készültem. Viszont egy érzéstől hajtva a lánnyal tartottam, gondolván oka lehet, ha ez az érzés dominált. Így még négy megállóhelyt letudva keveredtünk le a buszról. -Számomra ijesztő volt ami lent fogadott. Az, hogy ez Újváros-e végkép nem tudom, de, hogy a jó negyven perce magam mögött tudott vasútállomás testvére nézett rám, abban kételyen nem akadt.
 Kérdezni akartam, a csövesek, hajléktalanok és a kivert ablakú állomásépület  egy az eddiginél is sötétebb jövőt mutatott. -A kérdés csak az volt, ez a hanyatlás kivetülése, vagy valóban egy város a városba. -De még a nyolc vágány is meg volt, vagonok is akadtak, de az már nagy kérdés volt, indul  innen vagy ide érkezik-e vonat.

-Anyuka, Anyuka! kiáltott fel örömittasan a fiatal lány és egy középkorú nőhöz száguldva boldogan átölelte. Egy pillanatra nem tudtam, hogyan tovább, végül a lányt követtem, aki néhány pillanat múlva be is mutatott "édesanyjának" majd valami könyvről beszéltek és a vagonok árnyékába működő mini piac felé indultak.
-Könyv! már ez is meglepett, az embereket nézve egy nyomorgó Indiai állomás túlzsúfoltsága jutott eszembe, irodalomnak nem igen éreztem helyét, na de itt minden más volt és a sok lepusztultság közepette, ahol már kicsit féltem a furcsán felém tekintő emberektől, külön örültem, hogy a lányékkal tarthattam.
 Hát néztem az Újvárost és minden felmerült bennem, csak a jövő nem, hol ott, félő volt, most esélyt kaptam, hogy megtekintsem , hová is süllyed a világ. -Istenem, vízió volt az kétségtelen, miközben a lány és anyja beléptek egy fémlapokkal megerősített, BOLT feliratú helységbe.
 Vártam, még nem telt le küldetésem, és húsz perc vagy ezer év, előkerült a lány, de a vidámság helyett könnyek voltak szemeibe. -Rákérdeztem és ahogy megindultunk, csak annyit mondott, az anyuka, nem is anyuka volt, hanem a futtatója, a lányt ugyanis, kurvának nevelték és kurvaként élte életét, a pénzt hozta haza a nagyváros árnyvilágából. Hát szólni nem igen tudtam, vigasztalni(?) anyukát agyonvágni(?) vagy felébredni és felejteni...vélhetőn Isten küldött, és vélhetőn okkal, az ébredés meg még váratott magára....