Egy Pillanatnyi Idő

 -Mit gondolsz, az életbe még van remény? kérdezte a toronyház tetején a mélységgel farkasszemet néző, talán saját magától, talán Istentől várván valamiféle válasz.
-Ha a reményre vársz, egy örök élet is kevés. szólalt meg egy hang és ragadta meg a meglepett férfit, aki, ha nincs a szorító kar, lehet a ijedelemtől a mélybe is zuhan.
-Ki vagy. rebegte a remegő, egy gyönyörű nőt látván, aki visszafogta és ki kérdésére válaszolt.
-Kérdés az, hogy mi az én nevem? firtatta a szőke hajú jelenés, egyszerre tűnve ködlőnek, és a szorításból adódon, igenis valóságosnak.
-Kérdés. nyögte a férfi, a nő unszolására eltávolodva a kígyózó mélységtől.
-Vajon, téged az én nevem tudása vezetett fel ide, ezen épület tetejére? vonta fel szép ívű szemöldökét a kék szemű tündér, kinek öltözéke a férfit a Görög mitológia istennőire emlékeztette. S tagadhatatlan, szépsége vetekedett az istennőkével, ha csak maga is nem volt egy égi tünemény.
-Nem, Te úgy jöttél, hogy...nem is tudom.
-Jó nektek embereknek, sok kérdést tesztek fel még magatoknak is, hol ott jól tudjátok a válaszokat, csak félve tőlük elrejtitek. jegyezte meg a nő, és elengedve a még mindig kissé remegő férfit, egy vasból lévő, szürke dobozra telepedett, ami bár mi lehetett, a felírat kínain díszelgett.
-Félünk, talán igen, mert van egy pont mikor megtelik az ember a negatív visszajelzésektől, és nem látja a jövőt.
-Jövőt(?) de vajon miért is a jövő érdekel téged? Miért nem a jelennel foglalkozol, foglalkoztok? az angyal haragosnak mutatkozott, a férfi pedig ostobának érezte magát, pedig azt sem tudta kivel és miért is beszélget, egy magas ház tetején a kora délutánba, a lenti szellőt, itt már szélnek érezvén.
-Mert a jelen üres. szólalt meg kicsiny töprengést követőn a férfi, ő állt, egy halott ventilátor burkolatának támaszkodva, vagy éppen kapaszkodva.
-A jelen azért üres, mert nem töltitek meg tartalommal, és ha a jelen üres, mond, a jövő mitől lenne telített?! ésszerű válasz volt, és a barna hajú, aki a munkája végeztével keveredett a tetőre, saját gondolatait keresve, nem igen találta a szavakat, a nő viszont igen.
-Élsz ember! amíg dobbog a szíved az élet világához tartózol és míg itt vagy lehetőségek százai várnak, hogy tartalmat keres az életednek. Elhiheted, mikor a szíved megáll, vagy megfagy akkor nem csak, hogy minden kiürül, de el is veszel a semmi pillanatába.
-Ez butaság, hogy törjem szét a láthatatlan béklyókat??? fakadt ki a férfi, valóban úgy érezvén, a fény nem mindenkire egyformán világit.
-Butaság volt a tengeralattjáró, az űrhajó, mi több a dinoszauruszokat is tagadtátok, s ugye ahogy telt az idő, minden eljött és be is igazolódott.
-Ez nem válasz. mosolyodott el a férfi, a rémület mely a tető szélén állva körüllengte a nő megjelenésekor, immár eltűnt.
-Mondok valamit neked ember, rakod a csavarokat a szalaggyárba nap mint nap és beletörődve vagy elfásulsz vagy elkeseredsz. De mi lenne, ha gondolkoznál, mi lenne, ha nem a csavarokkal foglalkoznál? Persze mondod, nem lehet kitörni, de ím az előző mondatom igazolja, hogy igen, mert ha gondolkozol lesz tengeralattjáró, űrhajó és rájössz, nem csak az emberek uralták mindig a földet. a szőkeség elhallgatott, kecsesen felállva, kérdőn nézett a férfira.
-Most mit vársz? tudakolta a barna hajú, igaz már tudta a választ.
-Én(?) nevetett fel a nő,
Én semmit nem várok, csupán az a kérdés, te érted e miről beszéltem.
-Talán. vallotta be a férfi, miközben lent felsikoltott egy mentő szirénája, igazán a realitásba rántva a pillanatot.
 Furcsa volt, az angyal eltűnt, és úgy, hogy nem is lehetett elvesztését érzékelni, mint ha csak az egész egy álom lett volna, álom az ébrenlét birodalmába(?)