Metró Halál

 Tudta, hogy halott, nem egy filmet és könyvet olvasott az ilyen balesetekről, a metró begyűrte, deréktól lefelé feltekerte, csak még a test az agy nem fogta fel, hogy vége!
 Persze a férfit nem a véletlen lökte a metró elé, s bár fel tudott állni, már a végzetét nem kerülhette el. "-Bár égtem volna szét!" kívánta a halálraítélt, nem hallva, csak látva, hogy rendészek terelik az embereket és egy öltönyös ürge valamit magyaráz, nem érdekelte.
 Egy rohadt mobil miatt történt, a pasa, egy drogfüggő elragadta a készüléket és a tulajt az aknába lökte, persze elszaladt, és természetesen a kutya sem állította meg,  "csak egy drogos!"
 Ez volt, a férfi már nem sokat tehetett és hitte, hogy nem fog félni a haláltól, majd ha eljön, most még is a könnyei peregtek és némán zokogva nem értette, miért ő, vagy miért is kell bárkinek meghalni egy függő miatt. Zárták volna el, szednék össze őket és oldják meg, de ne ártatlanok szenvedjenek, nem igazságos.
-Hívjuk valakit? tudakolta egy a helyszínre érkező orvos, az állomás kiürítve, csak mentők, rendőrök, tűzoltók  voltak a műmárványfalú megálló mesterséges világosságában.
-Minek, ráér. nyögte a férfi, valahogy álmosnak érezve magát, miközben egész lénye kifehéredett, a vég nem járt messze. Nem mert már bevégeztetett, ám John a könnyeit, talán az utolsókat lenyelve, gyilkosára gondolt.
 Látta, egy úttesten sietett át, na ná, már kikapcsolta a készüléket és a remélt adagjára gondolva, már vigyorgott. Furcsa volt, hogy látta és furcsa, hogy érezte primitív gondolatait. S John maga sem tudja mi ösztönözte, teljes erejéből a pasasra gondolva "-DÖGÖLJ MEG!" kiáltotta hang nélkül.

 A telefon megszólalt, egy páréves sláger képében, és a "kupecnek" csúfolt férfi megállt és hitetlenkedve vette elő a készüléket, ezt a történetet nem értette. Pedig nem volt bonyolult, az áldozata, akit a metró elé lökött, már igazából halott volt, a roncsolás olyan mértékű volt, hogy az összeegyeztethetetlen az élettel. Ám a felgyűrt test, nem tudott elvérezni, persze a percek a valódi halált hozták, de mivel John immár két világ között lebegett, a halál minden erejével küldte kétségbeesett átkát, mely által a telefon megszólalt.
 A "kupec" a készüléket nézte, még csenget, ő csak nézte és ekkor jött a dudáló busz, mely már megállni nem tudott. A készülék messzire repült, a kábítószerfüggőt a jármű ledöntve, és a kerekek szó szerint leőrölték, az élete szörnyűn fejeződött be, nem ez képzelte, igaz áldozata sem!

 John a doktortól egy szívességet kért, meg akart halni, nem kívánta a maszlagot, csak egy injekciót. S miközben az tette a dolgát, nem akadékoskodott és nem magyarázott előírásokról, a férfinak megakadt a szeme egy tűzoltónőn.
 Távolabb állt, arcán szomorkás mosoly, de ő volt! -John az álmára gondolt, az álmára ahol egy giga gyárba pont azzal a nővel próbálták az üzemet működtetni.
 Nem értette, vagy csak már hallucinált(?) nehéz volt eldönteni, miközben a méreg a tű által bekerült a testébe, immár vége, immár hamarost mindennek vége.
 A szőke, kék szemű szépséget nézte és érthetetlen melegség árasztotta el. -Még beszéltek hozzá, még nehezen de vette a levegőt, és szemei le-le csukódtak, de még a nőt nézte, azután sötétség jött!

 Tudta, hogy halott volt(?) illetve nem tudta, hogy hol és miért van. Még emlékezett ahogy emelkedett és lent látta a testét és a csődületet, már nem érdekelte, már a felejtés fázisába volt.
 Nem ismerte a helyet, annyi biztos falak határolták, de a lényeg nem ez volt, állt, a saját lábain és teljesen egészséges volt. -A kék szemek Johnt nézték és a karok Johnt ölelték és valahogy természetesnek tűnt, hogy ajkaik összeforrva, csók kerekedjen.
 Menny vagy pokol, rossz vagy jó hely, most teljesen mindegy volt, John a szőke szépséget ölelte, és ez pont elég volt, nem is tudva mi történt fél órája egy műmárvány borítású metrómegállóhelyen...