Végső Döntés

A kép a Warhammer 40e világát képezi.

 Futni a kellet, az éhes emberek egyre közelebb értek, egyikünknek túl kellet élnie, és inkább ő, nekem mindegy volt, kezembe kard és pisztoly, a pillanat pedig egyre gyorsult.
 Nem reménykedtem, a horda nagy volt, a fegyverek ez ügybe kevésnek bizonyultak, ám a papírnak a fővárosba a helye. -Nem gyógyír volt a tartalom, és nem is csodafegyver ám hittük, a császár tudni fogja mit kezdjen az utolsó jegyzettel.
-Hátra tekintettem, az alkony komiszul parádézott és a szélcsend állóképé változtatta a világot, csak Mary menekült, távolodó alakja a reményt és az értelmet hordozták, így talán lesz értelme meghalnom és esetleg egyszer megváltozik minden. -Egyszer, mint ahogy egyszer eljöttek a mély űr démonai, és letarolták civilizációnk. Persze ma már nem számított, az utolsó hullámukat az inkvizíció visszaverte, de ami maradt, inkább voltak romok, mint a múlt!
-Ez volt, az emberiség visszalépet a komputerek előtti időkre, és a lezúzott városaink jobban hasonlítottak a pokolra, mint az inváziót megelőző világ metropolisaira. Ám mi voltunk a hibásak, az eszelős gyarmatosítás és a térgörbítés együttes eredménye lett a káosz!
-Az első húsz lépésnyire volt! célra tartottam és lőttem, a homlokon egy pont jelent meg, az ismeretlen megdermedt és ahogy a vörös csík megjelent, ő eldőlt. Ez már a harc volt, nem volt idő a töprengésre, a tárat pillanatok alatt kiürítettem és bár a támadás megtört, sokat nem tehettem, nem volt tartaléktáram, már csak a pengémbe bízhattam.
 Már nem nézhettem vissza, már csak a szírt széle felé hátrálhattam és abba bízhattam, hogy elég időt szerzek Marynek, hogy kijutva az őrület földjéről, biztonságba elérhesse az első erődöt, ott már a civilizációnk volt az úr és a császár kicsiny, de ütőképes véd-őrsége.
 Ismét megindultak, szúrásokra nem is gondoltam, az elektromos éllel megáldott tiszt kard a csontot is átvágta, de egy döféssel időt veszthetek és ez az életembe kerülhet, maradt a darabolás.
-Torok, véreső, egy kar repült, majd egy rozsdálló eszköz az oldalamba fúródva  keserű fájdalmat eredményezett, a fickónak viszont a végzetét, a penge a csigolyákat szelte, az élete azonnal szertefoszlott, mint hajnal erejétől a sötét éj.
-Ordítottak, bekeríteni  próbáltak, de számítva rá, már a szírt legszélére hátráltam, a sebem végzetesnek ítéltetett és erőm csökkenőn, lépnem kellet! -Nem vártam meg, a következő rohamot, ajkamba haraptam és levetettem magam a mélységbe, mielőbb találkozni szeretve a kövekkel, melyek szétzúznak, véres masszává átkoznak...

...gyorsabban történt, mint képzeltem és a fájdalom is olyan erővel érkezett, hogy még az agyam is beleremegett. Nem tudom üvöltöttem e zuhanásom közepette, nem tudom, hogy láttam, felfogtam halálom, de egy biztos, immár felfelé emelkedek. Előbb a széttört formám maradt el, majd a szírt szélén átkozódó, volt ellenségeim, végül pedig az egész planéta, egyben biztos voltam, már nem tartozok az élők közé, sőt a bolygó része csupán porhüvelyem, lényegem, nem tudva hová, de emelkedett... -Túl a holdon, túl a Jupiteren, s láttam szétszórt kolóniáinkat, látva az egész galaxist és immár a célt, egy gigászi fekete lyukat.