Pokolban

  Áttételek voltak, mint a rák! -Kereszt és függő, racionális és bizarr, az elmével szinte felfogni sem lehetett, pedig ez így volt, ez a POKOL volt.
 Itt nem léteztek hősök, az inkvizítor is csak áldozat lehetett, csupán annyi volt a különbség, hogy ő tudta hová érkezett és azt is mit tegyen, hogy minél tovább húzva, egyre több kárt okozzon az alvilág urainak. Nem volt egyszerű, már mint feladni mindent és önként belépni a sátán dimenzióiba, csak azért, hogy a végén itt végezze a legbátrabb is.
 Mert lehetett a legnagyobb tudással rendelkező inkvizítor, és lehetett az ÚR legodaadóbb szolgája, avval minden szabadon jelentkező tisztába volt, hogy amint a démonok, a fél-holtak vagy a kevesebb szenvedés reményébe kószáló bűnös lelkek bármikor elkaphassák, feladhassák, és egy az egyházat képviselő személynek, a pokolba való elfogatás, valóba a POKOL!
 De ez a jövő, és a kortalan harcos-pap egyszerű, itt-ott foltos köpenyébe burkolózva, elhagyta a kaotikus elágazást és egy buborékfüggönyön átlépve egy büdös, középkor utánzó településre érkezett, a pokol egy újabb paradoxának köszönhetően. Az utca sáros és ürüléktől iszapos, mint valami marasztaló mocsár, és talán az is volt. Az ég nehéz felhőktől terhesen, csepp-csepp vitathatatlanul esőt ígért, és mindezek mögött, fakón a nap haldoklott, ez a természet nem neki kedveskedett.
 A kocsmát kereste, a kocsmát ahol a túlélést vagy a bukást árulták, nem pénzért, lélekidőbe mérve. Lassan lépkedve, kifejezéstelen tekintet és arc, és a siető járókelők hasonló maszkba, tették kiszabott vagy választott feladatunk, a pokolba semmi nem volt biztos, és semmi nem az volt, mint ami. Az inkvizítor emlékezett olyan kreált világokra, itt lent a mélybe, ahol minden angyali volt és senki nem tudta, hogy amit megélnek az adott sík lakói, maga a néma gyötrelem, a bűnhődés elvont módozata.
 Igaz, voltak helyek, melyekbe teremtett lények éltek, az ördögök Istent utánoztak és furcsa, még istenként is cselekedtek, VALÓBA JÓ ISTENKÉNT ezzel csábítva a fogékony lelkeket. -Mert mit is tesz a gonosz(?) bemutassa a nyitott lelkeknek a "mennyet" azt, hogy Isten valójába gonosz, sőt ő maga a sátán, és kit a sátánnak hirdetnek, tulajdonképpen ő a Jóisten!
 Furcsa egy játék és annyira hatásos, hogy százezren bedőlnek a pokol csábításának és isznak a vizezett vérből, és esznek a kihűlt hamuból. Megteszik és a tűz birtokosaivá válva, csodákra képesen terjesztik a hamis igét, és pusztítsák  a jók csekély létszámú seregét.
 Nos erre találtak ki az egyház a "halálküldetést" mely keretében az önkéntes belépve a pokol dimenzióiba annyi kárt tesz amennyit bír, közvetlen csapást mérvén az ördögök birodalmára. -Ez egy cél, és a "DÖGLÖTTEK" feliratú kocsmába belépő inkvizítor ezt a célt követte, idestova fél földi éve, nem egy démoni kiskirály alvilági megtestesülését iktatva ki, időt nyerve, időt, míg lélekfogói össze nem szedik a kellő mennyiségű lelket, hogy újra formát ölthessen. A forma nagyon fontos e démoni lényeknek, és nagyon drága, ez is egy sokadik rend a pokol hierarchikus világában...

 Az inkvizítor behunyta szemeit, a pocsék bort ízlelte, nem tudva ki e köpje vagy engedje, hogy idővel a teste öklendezze ki. -Nyelt és felnyitva szemeit a bérgyilkosra nézett, nem volt titok, az egyik ördögherceg küldte, és az sem, hogy a fejvadásznak maga a vadászat az üzlet, nem feltétlenül az elfogás, a pokolba a megbízások után, néha nem a beígért pluszidő vagy egy kellemesebb álldimenzió járt, hanem a végső stádium, az örökös kínzás!
-Jobb ha mész pap, még legyen időd, hogy nekem is legyen. szólalt meg a borostás férfi, arcán egy friss seb, még szivárgott a vér, de őt nem zavarta, miként a levágott fül, mely több másikkal az övén fityegett, alig hagyva helyet kardjának és pisztolyának.
-Azt hiszem, így helyes. mosolyodott el az inkvizítor és örömmel hagyva hátra az általa kért kancsónyi bort, félszemmel még látva, a vadász a kancsóért nyúlt, lehet az ő ízlésének éppen megfelel...