Miért?

 -Lapjaim maradványai között állok, már nincs mit elvennetek. dobta el a birodalmi karabélyát a katona. Persze nem várt választ, az élő-holtak nem kommunikáltak az élőkkel, csak felzabálták őket. -John Riw hadnagy immár elfáradt, és bár volt még néhány tár a fegyveréhez, úgy érezte az egész kevésnek bizonyul a több száz mocsokkal szemben, így inkább letette fegyverét, bár nem kívánta az eleven szétmarcangolást, a pillanat ezt diktálta.
 Az egykori irodaház tetején álltak, a távolság úgy tűnt, csak múlni akaró illúzió, miként a felhőkarcolók egykor nyüzsgő élete. -A korlátig hátrált, a karabély elmaradt és bár oldalán még ott pihent a plazmapengéje, ám e minutumba a katona úgy érezte ott is kell maradnia, nincs miért küzdenie.
 A császár bízta meg, a császár személyes kérését volt hívatott teljesíteni, ám küldetése elbukott, a védelmére szoruló, alig tíz éves kislányt elveszítette, a zombik elragadták és ma már csak emlék. Ám az a lányka, Amy, több volt mint sok ember a falakon túlról, akik még küzdöttek az életbemaradásért, és akik nem is remélhették, hogy a falakkal körülölelt metropoliszok valaha is befogadják őket, a világ ma nem a szeretetről szólt!

 A szörnyetegek, aki egykor anyák, apák, leányok és fiak voltak, ma falánk borzalmakként hörögtek, vicsorogtak és húsra éheztek, egy rohadt üstökös okozta járványnak köszönhetően. Persze immár mindegy volt, a lány aki számított elveszett, a császár bizalmát ezzel nyilvánvalón elveszítette és azt is, hogy újra tükörbe nézhessen. Nem is csak maga Amy halála volt a lelki megfeneklés okozója. Igaz nem is értette, miért csak egy katonát küldött be az uralkodó a halálzónába, ha a lány ennyire fontos az emberiség fennmaradását  tekintve, mert ugye akkor akár egy egész ezred vagy még több elit egységet is bevethetett volna...
- Egy sokadik kérdés, válasz nélkül. De jelen pillanatában sem válaszokra nem vágyott sem az életére. Igaz, túl könnyű megoldás a halál, de a kínhalál már messze nem ideális még a bomlott elmék számára sem.
 Nehéz volt, a horda közeledett a másodpercek viszont ficánkolva hol megálltak, hol felpörögve a halál szagát hozták. Hülye hasonlat, de a csók jutott a férfi eszébe, a csók mely olyan varázslatos volt, mikor megadatott, hogy az idő kifolyt a tudatából és csak azt érezte, már akkor hiányzott, mikor még tartott. -Hát ez nem fog sokáig tartani, állapította meg a hadnagy, vértől vöröslő vértezetén a birodalmi sas nézet vissza a zombikra, talán ő még nem adta volna fel. Ám a szél, hiába a magasság beszűnt létezni és a nap heves tűzet zúdítva, még utoljára megizzasztotta a katonát.

-Lapjaid...Maradványai között állsz? törte a szörnyarmada hörgését egy hang, egy az első vonalba álló, málló bőrű, rongyaiból ítélve férfi. A zombik megtorpantak, mint ha társuk emberi szavai varázsütésnek köve dermesztették volna az egész hordát. -Most minden állt, a csók emlékétől a levegő mozgásáig, csak a holtak vezérének szavai visszhangoztak.
 A férfi nem tudta mire vélni a dolgot, eddig soha nem fordult elő, hogy ezen iszonyatok tudnak még kommunikálni emberi módon.  Persze egykor emberek voltak, a madarak meg dinoszauruszok.
-Te beszélsz?! nyögte John, a fáradságtól már így is remegett, ám most ez csak tovább erősödött, még az is felmerült benne, ez a halálfélelem végső őrülete, és agya játszik még egy utolsót vele.
-Te vagy Én, nem az a lényeg ki mondja, hanem az, MIT IS MOND! zengte a lény, barna tekintetébe valamiféle fény villant.
-Nem értelek, mit akarsz?!
-Ember, vagy aki vagy, én és a többiek mások vagyunk, de hidd el, a legnehezebb pillanatba is történhetnek csodák.
-Baromság, nincs értelme.
-Persze hogy nincs...röhögött fel a lény a kimerevített másodpercbe, alig tíz lépésnyire a katonától.
...a viharba sétálni talán van, vagy szerelembe esni?
-Nem értelek, öljetek már meg és legyen vége! kiáltotta a hadnagy, nem akarva gondolkozni és nem akarva megérteni a megérthetetlent, az eddig megérthetetlent.
-Vége lesz katona, vége de nem most! s a pillanat beindult a zombik sora szétnyílt és bár megtépázva, kisebb sebektől véresen, de még emberként Amy lépet a férfi elé. Az eddig beszélő zombi lassan megfordul, társai követték példáját és támadás helyet elkezdtek visszavonulni miközben a merev hőséget egy hirtelen támadt fuvallat bolygatta meg.
 A kérdése tucatjai megállíthatatlanul törtek elő, miközben ismét feltűnt az elejtett karabély és ahogy a rezdülések percekké növekedtek, immár ketten maradtak a tetőn, talán csak azt tapasztalva, hogy mindketten élnek, hol ott már holtaknak kellet volna lenniük.