Az Utolsó Gondolatok

 Nem vagyunk jók! nem kell aggódni, Istent nem hisszük, mi több, hamisságnak, népbutításnak tartjuk, hol ott egy cseppet tévedünk, mert valami mindenképpen van! Persze a gondolatok és a világ egy vágott sebként vért spriccelve egy vöröslő maszlagot teremtve, mindent eltakart.
 Volt idő, mikor megmagyarázni próbáltam, lett idő, mikor felrobbant az új háború első atombombája, és mindent az entrópia kebelezett be, ocsmány egysejtűként. Ekkor már én is kerestem valami utolsó ösztönzőt, tán csak egy csókot, egy végső mozdulatot, de még egy elkésett szónak is örültem volna...
 -Isten annak idején azt mondta Vagyok aki Vagyok! Nem azt mondta ő a mindenható, a keretet megadta, de tartalommal mi emberek töltöttük fel. Azután, már minden ment a maga sötét útján, nem Isten, hanem a mi akaratunkból. -Egyszer megkérdezték, miért kell meghalnia egy ártatlan kisgyereknek. Sok válaszom lett volna, de végül semmit nem mondtam. Bár mondhattam volna, miért kell annak a kis bogárnak pusztulnia akire rálépünk, hiszen ő sem ártott senkinek. De az ilyen válaszok nem kellettek, ma meg már nem gondolkozik szinte senki, így már a kérdések sem születnek.
 -S minek is születünk(?) minek kell úgy élni, akit megszeretünk, ő viszont nem szeret. Miért kell, azt látni, hogy a jó emberek könnyei áztatják a földet, mint az őszi eső szűnni nem szándékozó áradata. -Ezek is kérdések voltak és minden kérdésre nézőpont szerint, számtalan válasz létezik, és még több illúzió vagy egyenesen hazugság. Ahogy mondani szokták, előbb döntsük el, a tükör mely oldalán is állunk, mert bizony nem mindegy.
 Bár ma már hülyeség az elmélkedés, az utolsó emberek ketyegő óráikat élik, a négy lovas átkától ugyan már távol, de a halál kapujához túlontúl közel. -Elvont gondolatok?! minden elvont, hiszen neked ez a romlott reál világ a valóság, nekem más és a harmadiknak elképzelései sem akadnak kongó agyának visszhangzó csarnokaiban.

 -A szelet néztem, mondják nem lehet látni, pedig ruhát visel, az általa  felkapó falevelek, por és világi szemét formájában, ez is egy fajta visz kép, olykor pofon, máskor csak egy pillanat. Persze lehet kérdezni, ez a vénember mit károg még, miért nem dobja fel a bakancsát, immár lista kitöltése nélkül. -Sors fintor, vagy csak Isteni irónia, a halál nem keres, és talán az Úr még mutatni szeretne valamit.  Az egyik nap ezer év súlya nehezedve, még a szívverés is nehézkes, ám jön a másik nap, ott a fény és a test erőtől telített és a szerelemre áhítozik, ám az átkot az érzés nem tudva, hogy a hegyről nem mehetek le, ezt csak az ész kapta büntetéssül, kínlódunk.

" Zöldellő macskaszemek, elkésett könnyek az estében, mint koldus vacsorája a gyakori napok hanyatlásában"

- Láttam a vég kezdetét, láttam az emberiség anyagi utáni bálványimádatát, a kapcsolatok szertefoszlását és a szerelem halálát, amit felváltott a brutálisan nyers szex. Mi választotta világunk, a szabad akaratunk vívmánya, ami persze hazugság volt, mert embertársaink, a kevés 1 százalék okított és manipulált mindennel, mindenkit. De nem létezett mentség a gyenge akaratra, mert az ősi alku nem erről szólt.
 -Voltaképpen nagyon fáradt voltam, a lentről ásítozó füstölgő romváros, a hegyre felhangzó ocsmány szavak, mind-mind a vég jelei voltak. Az ember embertelenné válásának óráiban, nincs bűnbocsánat, hiszen Isten megmondta Vagyok aki Vagyok és az ember is megtette jog, erkölcs és morális alapok nélkül, már csak Noé hiányzik, és talán indulok a világvégén túlra, már ha eldöntöttem igazából, hogy a tükör melyik oldalán magasodok, és ki az ki a másik oldalam, ki az kit a kezdettől hozzám és engem hozzá rendelt az Úr.

"Aztán rájöttem én vagyok ki rajzolja a történéseket, és minden csak rémálom. Fel kellene ébrednem és megjelenne a szivárványhíd, mert igen, még azért minden lehetséges, csak szív szükséges hozzá."