2120

 Rossz nap volt, a hőhullám a városra nehezedett, a földalatti épületekben elviselhető volt a hőmérséklet, de fent maga a halál. Persze már a nyarak erről szóltak, és mióta összeomlottak a központi vezetések, az anarchia csak hab volt a tortán. Minden lakóház egy erőd, minden pillanat maga a halál. Igaz, az erődök olykor elestek, és bizony gyakran utánpótlásra szorultak, a piacok és toborzócsarnokok pont ezeket a célokat szolgálták. Csak volt egy kis baj, a vidék is leállt és az infrastruktúra is, így az élelmiszer és muníció a raktárak kifosztásából pótlódott, de már nem sokáig, ráadást a városok egymással is hadban álltak, az utolsó csepp erőforrásig tart majd ez a vonagló háború, és az emberiség végéig.
 Ez volt a jelen, a természet teljes erejéből támadt, mára az élősködői túlszaporodva, csak kárt jelentettek, a planéta pedig úgy döntött, eltörli kártevőit, és ebben sokat segített az a tény, hogy az ember az összefogás helyet a gyűlöletet választva, egymás torkát tépkedték, képletesen és valóságosan is.
 Akadtak itt-ott próbálkozások egy központi rendszer újra élesztésére, de még ha sikerülne is, mire olyan szerephez jutna, addigra kihal az emberiség, és jöhetnek a patkányok rövid tündöklése. A mi világunk, a mi szeméthegyeink és a mi tépázott zászlóink, lélektelen világa. Nekem könnyű volt, ha lehet ezt mondani. Mikor elkezdődött a baj, a hadseregbe jelentkeztem, idealistakén még elképzelve, hogy helyreállítható a rend. Persze pofára esés, de még is, a haderő foszlányai, még mindig domináns szerepet játszottak, és bár nem egy kormányzatot szolgáltak, szolgáltunk, hanem akik többet fizettek, a kiképzés több esélyt jelentett és erőforrás mindig hozzánk érkezett legelőbb, mert a piszkos munkát profikra kívánták bízni a helyi kiskirályok. Mert voltak nekik is csatlósaik, de más egy kocsmai leszámolás, és más egy éles tűzharc, még e összeomlott világban is.
 -Múlt, minden múltidőnek számított, a jelen csak egy töredéke a múltnak, a jövő pedig egyenes következménye a régebbi eseményeknek.

- Egy toronyház tetején posztoltam, a nap égetett, bár a klímaöltözék kellemes belső érzést teremtett a páncélzat alatt, nos ez is a kevés jó, amit egy katona elérhet. Persze ez szerencse is volt, hiszen ha nem egy fontos alakulat része lettünk volna, aki mindenre és mindennel el voltak anno látva, most nem lenne ilyen elviselhető az 50 fokos hőségbe a ház tetején a lenti szórványos mozgolódást figyelni.
 Igen, járókelők mindig akadtak, velük nem volt gond, inkább a bandákra kellett koncentrálni, már csak azért is mert az őrnagy négy katonával akarta a 234-es jelzésű erőd , valójában egy elbarikádozott harminc emeletes ház védelmét megoldani. Az ő részéről érthető, minél több megbízás annál több bevétel, viszont a mi részünkről irdatlan, főleg idegi feszültséggel járó meló. A tűzharctól túlzottan nem tartottunk a páncél megvédett a lőfegyverek zömétől, de azt azért mi is tudtuk, sok lúd disznót is győzhet, és mert a tét a túlélés kulcsai, víz, élelem, lőszer, mindenki, mindent megtett a célja érdekében, mi is...