" Ha hinni akartok Istenbe, rajtatok áll, ha nem az is, a világvége meg nem kérdés, csak idő függvénye"Az alvás lett volna jó, persze egy jó adag sült hús sem ment volna a kárba. De sült hús és sülő hús szaga között is van bőven különbség. Nem voltam kemény, nem volt erősségem, de az élet, vagy is az élni akarás nem adott más választást, így tettem amit tenni kellett.
Az árok felé indultam, a lángszóró tartálya húzta a hátam, a őrláng táncolt a léptem kavart sajátos szélbe, és a hangok, a pokolt idézték, a fertőzöttek, mind az erődöt körülvevő árokba, túlvilági hörgéseket keltve, további borzalmakat vonzhatnak a mi kis "szigetünk" közelébe.
-Utálatos munka volt, mikor már túl sok fertőzött zuhant az árokba, felperzseltük őket, ez nem kívánságműsor volt, ez kulcs a túléléshez. Nem kellett lángésznek lenni senkinek, hogy ha megtelik az árok, a szörnyetegek akár pillanatok alatt lerohanhatják az erőd külső részét, ahol a fal és a mélység között jószágokat tartottunk, bevállalva, hogy az állatok lármája esetenként egy nagyobb hordát is bázisunk közelébe csalhat.
Sötét világ volt, ez a mostani, a világvége javába tombolt, és még nem dőlt el, az ember túl-e éli a katasztrófát, vagy egy új faj veszi birtokba a planétát. -Egy viszont számított, amíg bírjuk oltalmazzuk amink és akink van. -Negyvennégyen éltünk az erődbe, akadt néhány páncélos jármű, a falakon géppuskaállások és mindenre készen savas folyadékok, ha már a köveken kúsznának felfelé a bestiák, amit csak lehetséges, be illet vetni, miként az udvar egy része is be volt vetve kultúrnövényekkel. Voltaképpen nem is egy vár volt, hanem egy oázis a pokol tengerében.
Útjára engedtem az eleven tűzet, a lent őrjöngő, valaha emberekre zúdítván az elolthatatlan lángokat, rövid de kegyetlen pusztulást hozván rájuk. Ezt muszáj volt, segíteni nem lehetett, ezen veszteség és influenza kereszteződéséből kikreált vírustól megfertőzötteken, nekünk meg érdekünk volt, hogy az árok mély és végzetes csapda maradjon, ha lehet mindörökre.
Nem volt állandó lángszórós, undorító munka volt, így a vezetőnk úgy döntött, minden alkalommal egy másik emberre hárul e ocsmány feladat. Talán jó, talán felemás döntés volt, én nem tudtam megítélni, de azt igen, hogy ezt mindenképpen meg kellett tenni. -Ő katona volt, ott volt New York napalm bombázásánál, és állítólag egy időre a város nagyobbik részét vissza is vette a hadsereg a szörnyektől. Persze csak ideglenesen, mert bár a tűz hatásos, ha a fertőzöttek aránya több milliárd, nem túl kedvező a végkifejlet.
A tűz tombolt, démoni táncot járt a hajnal fényével rivalizálva, pár perc és már akiket befogott a lángtenger már mozogni sem mozgott, füstölgő múmiák, porladó valamikké változtak. -Ez van, se jobb se rosszabb. Az életben régen is voltak árak, most az emberélet a legnagyobb tét, a túlélés pedig a remény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése