Megálló

- A fene se tudja, mi rossz és mi jó. nem kívántam elméleteket gyártani, csak az alkonyt néztem a kivert ablak üvegszilánkjain keresztül. -Az évszakok nem igen számítottak, a járvány a népesség többségét élő-halott gyilkológéppé változtatta, a percek meg szerettek sietősen haladni.

 A szél enyhén fújt, a kiégett szélmalom torzója őrként magasodott a domb tetején, mozgás nem volt, talán csak a szomszéd helységben neszeztek az egerek. Az élet ilyen, hol mocskos, hol még annál is alantasabb. Régen ezért szerettem a telet, amit az emberek szétdobáltak szemetet, a hó elfedte és néhány napig legalább tisztának tűnt a szép, mocskos világ.
 -Elmúlt, mint a jövő lehetősége, és csak a múlt maradt, mint életben tartás egyéni misztériuma. A most az életbemaradásról szólt, és a járvány előtt sem volt különb, csak voltak a díszletek, hát most ledőlve durvább minden, de semmi nem változott.
-Bár a csoda tudja, most a nagymenők is könnyen a dögök martalékává váltak, de attól az elv változatlan, mert miről is szólt régen az élet? -A túlélésről, kifizetni a rezsit, robotolni, hogy aztán azt néztük a naptáron, mikor lesz újra fizetés. Tehát semmi extra, csak pár parazitával kevesebb magasodik fölénk, de akkor is, most is mindennap az életbemaradásról szólt és szól.
 Az meg, hogy a katonai vírus szörnyekké változtatta az emberiség zömét, csak brutálisabbá tették e őröké zakatoló játékot, mert míg emberiség létezik, a többség rabszolgaként vergődik. Igaz az idővel a díszletek módosultak, de a lényeg változatlan, az irónia az, hogy még is a többség elhitte előre jutott, pedig nem, rabok voltak, a fogyasztói társadalom remek példányai. Azután jött a világvége és természetesen semmi nem változott, most is minden perc az életért folytatott harcról szólt.

-Egy zombi, a malom árnyékából lépet ki, léptei gyorsak, határozottak voltak, még embernek is vélhettem volna, ám puskám távcsövén keresztöl jól kivehető volt a fickó arcán az őrjítő betegség torz grimaszai, nem sokat latolgattam, a homlokára céloztam, és meghúztam a ravaszt. A harmincasnak tűnő férfi még kettőt lépet, homlokán egy vörös, végzetes pont jelent meg, a bemeneti nyílás, majd összeesett, neki vége volt, a túlélése is befejeződött és talán a benne működött vírusnak is befellegzett.

 -Még a terepet figyeltem, a nőre csak egy minutumig tekintettem, aki mellettem aludt, szép, szeplős arcán halovány mosoly rajzolódott ki, álmában, messze járhatott, távol e fertőzött káosztól.  -Hülye kis történet volt a miénk, az esküvőnk napján tőrt ki a járvány, és néhány hét ráébresztett minket, hogy bár otthon édes otthon, az csodás dolog, ám a életben maradáshoz kevés. Nekem volt egy elképzelésem, és meggyőzvén kedvesem, egy elhagyott várhoz utaztunk, vagy inkább menekültünk és ott húztuk meg magunkat jó pár hétig. Csak 18 nap volt és a falak körül már nyüzsögtek a fertőzöttek, de mivel várról volt szó  és a védmű jónak bizonyult, a dögök nem tudtak bejutni, igaz mi se ki. De mert a készleteink kimerültek, a tovább lépés mellett döntöttünk, feláldozva a erődöt. Mert míg feltárva a kaput a borzalmak zöme beözönlött, nekünk esélyünk nyílt az elmenekülésre, most már bántam.
 -Döntés, döntések, egy elhibázott döntés, de megtörtént és most az életünkért harcoltunk a nap majd minden órájában. De az adott pillanatba a túlélésünk ezt az utólag vitatható megoldást diktálta. Pedig ott kellett volna maradni, csak egy biztonságos kijutási mód kellett volna, de ott volt az a bizonyos volna... Elmúlt, és az alkony is foszladozóban, talán egy újabb éjjel kezdete.