Csak Néhány Perc

  A öreg fát néztem, az arcomon a verejték árvízként szaladt végig, a levegő nehéz volt és az élet is. Már nem kellent megfelelnem az elvárásoknak, már csak az életbemaradás volt a tét. -Persze féltem, ki nem fél, mikor fertőzött emberek, emberekre vadásznak, és a kevés túlélő, nem az összefogásról beszél, hanem az uralkodásról, halálra voltunk ítélve.
-Kérdezném Isteni, MIÉRT?! -De úgy gondolom teljesen felesleges, mert nem isten és nem is az ördög zúdította a poklot a világra, hanem mi a világ urának képzelt emberi faj.

 Megbuktunk az kétségtelen volt, és lehet, még egy két évszázadig dacolunk a fertőzött hordákkal és vívjuk egymással külön bejáratú háborúinkat, ám a vége egy lesz, hogy semmi nem lészen, tán csak az emlékünk, melyet, miként a vasat a rozsda, hamar felemészt az idő titáni őrlőgépezete, és marad egy ámen.

-Bűzlöttem, fürdésre vágytam! A testem izzadt és mocskos, ruháim a fertőzöttek vérétől ocsmány és kéregként kemény. Rothadó világ volt ez a mai Föld, és az emberiség még mindig nem értette meg a szeretet üzenetét, így hát maradt a gyűlölet és maradt a napi szinten reánk kacsintó piszkos és brutális halál. -Ha az ördög feljönne, de eszébe se jut, hát elborzadna a mindennel megáldott emberek láttán, kik saját magukat ítélték pusztulásra, megelőzvén az alvilág urának végső tervezetét. Bár ki tudja, a pecsétek attól még felszakadhatnak, és a végítélet talán bekövetkezhet, még ha nem is egészen úgy ahogy eltervezték, ha egyáltalán tervezték.

- A kardom a száradó fűcsomók közé szúrva, karabélyom a hátamat fedező egykori ház falmaradványának támasztva és előttem az öreg fa, mely körül gyerekként szaladgálva tündérországba vezető átjárót reméltünk. Nos a remény meghalt, tündérország elveszett és a kulacsomba meleg víznek nevezett lé, ez maradt a régi időkből a most pillanatának. Igaz relatív minden, van hol több az esély, van hogy háborúskodás a jövő lehetősége, de én nem hiszem. Ma már semmit és semmiben nem hiszek, még igazából túlélni sem kívántam sokig és most is kérdéses, talán pont ezért nem pusztulok el, mint a gyökerétől fosztott fa. Talán, de csak talán az egyetlen dolog amiért élek a mellettem álmodó nő, aki kemény múlttal, keményen küzdött az életbemaradásért, és nekem nem volt más választásom, mint vigyázzak reá, mert ő is vigyázz minden pillanatban rám.

 Az első, egy magányos zombi, vagy kiszagolt minket, vagy ide ette a fene, de a fán túli erdőből vánszorgott  elő, és ő célt követve felénk közeledett.  Hátunknak a fal, mögöttünk egy kanyargó méregzöld folyadékkal teli patak, mely veszélyes, de egyben, mint nedvesség taszította a fertőzötteket, így hát a közvetlen veszély szemből érkezhet, vagy ki tudja...
-Tűnődtem, nem Istenről, inkább azon, hogy a lőfegyvert használjam, esetleg több bajt sodorva, vagy maradjon a kard. -Persze feltápászkodva a pengét választottam, és mivel a dög magányos utazóként közeledett, hát üdvözlésére indultam, Maryt hagytam pihenni, ő létévvel többet tett értem, mint ezer kívánság a nagy terem falán. Egykor, nem reméltem, hogy megtörténhet, de összejöttünk. Bár hazudok, reméltem, csak nem hittem benne. Nem tudom hogy történt igazából, mert az eleje inkább művi volt, mint valódi, én meg mondtam neki, tudom mikor szerelmes egy nő igazán, és azután, szerelmes lett az a bizonyos nő...

 Követ dobáltam volna a vízbe, álmodtam volna, hogy gyerek vagyok és anyu, apu megoldják a mindennapokat, elmúlt! Már nem volt anyu és apu, nem volt igazán jó vagy rossz, csak volt az adott pillanat és a cselekvés, semmi több.
 -A rongyokat viselő ocsmány, még nálam is büdösebb lényhez értem és nem kínozva, nem lopva az időt és nem pazarolva az erőm, egy suhintás és a fej, a földre hullt. A test még nyomult a karmok vaktában marcangolták a levegőt, de végül a vírus is megértette a gazdatest immár hasznavehetetlen és a torzó eldőlt.
 Visszafordultam, a "hölgyem" ha még e szónak akad értelme, már nem aludt, megérezte távollétem, vagy a éber pihenés riadóval ért végett, e nyomasztó és átkozott vélhetőn péntek délutánon...

 Ahogy közeledtem szemeink találkoztak, úgy mint annak idején, a lelkünk üzengetett, akkor világvége háttér nélkül, de ugyan úgy sokat mondtak és azt, hogy nem cserélne le, na és ez egy férfinak mindent jelentett, még okot is az élethez. -Nem volt egyszerű, mikor kitört a járvány és már minden hanyatlásba fordult, számomra már a haderő adta a napi parancsokat, igyekezvén féken tartani az elszabadult iszonyatot, a mi kis világvége napjainkba.
 Azután egy falu tisztogatása közepette találkoztam újra Maryvel, és valahogy nem volt kérdés merre is vegyem az irányt és a kiégett tudattal és szívvel, egy újabb infúziót kaptam a sorstól, hogy talán még is csak éljek?!

 Hülye dolog megindokolni az életet, miként a halált is. Hülye dolog másnak mutatni magunkat, mint akik vagyunk, én rom voltam, mikor Maryvel újra találkoztam. Nem volt semmi csak ölni, mondván így mentjük meg az emberiség jobbik oldalát, hazugság! - Anno egy osztagunkon egészséges és ép emberek ütöttek rajta és nem csak lefegyverezték bajtársainkat, de sorra meg is ölték! -Ember embernek farkasa, és ritka a kivétel!
-Szeretlek. mondta a kedves, mikor már majdnem előtte álltam, elmosolyodtam, és azt a nőt láttam, akit a világvége előtt megismertem és akit egykor a parton ülve, megcsókolni vágytam, akkor még nem tettem, azt akartam szeressen. S ritka, de megszeretett, és azután volt csók is.