Tópart

Egy percig próbáltam a lélegzetem visszatartani, nem túl pörgetve, de nem sikerült. Nem sikerült, mint oly sok minden ezen elcseszett világba, de már nem is érdekelt. -Csak ültem az élettelen tó partján és a pisztolyomat a kézben tartva, azon méláztam, hogy a túlparton gyülekező zombikra tartogassam a lőszert, vagy lőjem fejbe magam, véget vetne az élet nevű pokoljárásnak, még nem döntöttem.
 Sóhajtottam, az élet szar volt az egyszerű embernek , ha volt egy kis gondolata és átlátott a világ mocskán a káosz beállta előtt is, ám most, hogy lett egy tudatos világvége, semmivel nem lett könnyebb, sőt... -Mindegy, a járkáló hullák ráébredtek, hogy a vicsorgás a túlparton nem hoz eredményt, így a kicsinek mondható tó megkerülésébe kezdtek, az idő ketyegett.
 Nem számított, minek is tőrném magam a folytonos meneküléssel, minek is küzdeni, ha az ember e romokba hullott világba teljesen egyedül, csak a nyomorult pillanatnak volt kénytelen élni. Pedig szerettem volna szeretni, egyszerű emberi érzésektől boldognak lenni, ám ezek álmok, talán az utolsók.

-Régen volt, beleszerettem egy teljesen egyszerű nőbe, nem hiszem, hogy a tanulás volt akkor a feladatunk, mert én csak szerettem. Tetszett talán naiv világszemlélete, tetszett, hogy rám mosolygott és élveztem mikor pillantásaink össze-össze kavarogtak, egy időhurkot teremtvén egy-egy rozsdás minutum elejéig. Persze most mindennek a vége volt, a holtak közeledtek, hangjuk undorító és lelket remegtető, miként éhségtől csattogó állkapcsaik, sűrű nyáltól habzón. Nem volt mit szépíteni, és nem volt kedvem még mindig felállni, mi több harcolni sem, úgy éreztem elég volt!
 Az agyam megdermedt, és csak az a rég ismert csaj körül forogtak gondolataim, mint planétánk a nap körül. -Na igen, ő számomra nap volt, nap volt az akkor is nyomasztóan sivár életembe, és reméltem, az a napocska beragyogja az egész életem. -Múltidő, ő nem volt mellettem, ő elveszett, és csak kívánni tudtam éljen szerencsésebb gondolatoktól vezérelten, úgy hiszem, még most is őt szeretem. Igaz, a szeretet és a szerelem, egy maradi dolog, az idő nem adott utat az udvarlásra, egy édes érintésre, mert azt képzelték sokan, holnap már jön a halál, az érzelmek, meg rohadjanak meg.
 Száz lépés! az első foszladozó rongyokba közeledő borzalom már szinte az arcomba lihegett, hát ráemeltem a fegyver és lőttem! A nőnemű eldőlt, de jött helyette tíz, még dühösebb hangokat keltvén, nyilván érezték a veszteséget, én viszont mindennap, minden percében attól szenvedek, szeretem az a rég volt szépséget.
 Felálltam, a nádvágókést jobbomba a pisztoly az övbe és hülye túlélési ösztön, harcolni kezdtem. Nem volt szép, nem volt jó, a vörös vér mindent átszínezett, és testem csak cselekedett, precíz, ezerszer megtett mozdulatokkal osztottam a halált a holtak számára, szörnyű egy irónia...
 A kezem fáradt, a hátrálás vitathatatlanul szükséges volt, s ekkor dörrent egy fegyver, egy újabb zombi dőlt ki, szétrepülő koponyája, jelezte nincs új esély. A hang irányába tekintettem, csak egy rezdülésre, a helyzet többet nem biztosított, de pont elég volt.
-Ő volt, nekem harcolnom kellett, és talán még is csak jól tettem, hogy nem adtam fel, talán még is van értelme az életnek még e hanyatló világban is?