A Nagy Nap

  Isten-Császár volt, a bazilika ezeréves falai között lépdelt, két hatalmas nehéz gyalogos védelmébe. A szuronyos karabélyok nyugodtan pihentek, az összegyűltek, félelem és áhítat kettősségétől némán nézték az emelvény felé haladó menetet.
 A császár úgy döntött, jelzést kíván küldeni az egyháznak, így az oltárt eltávolítva, egy trónust helyeztetett, innen a Szent András Bazilikából kívánva kinyilatkoztatást tenni, mely lényege, az eddig a birodalom támaszának számító egyház, világi hatalomból való kizárása.
 Merész játékba kezdett, az inkvizíció és az egyház több fegyveres rendje, nagyban közrejátszott, a hatalma megszilárdításáért vívott, több frontú harcban. -De tudni kell tovább lépni, az isten-császár úgy érezte, addig kell az egyházat háttérbe szorítani, míg annak ereje, már nem tenné a dolgot, túl veszélyessé. Persze elit egységei a legbefolyásosabb egyházi vezetőket vélhetően letartoztatva, hamar kiiktatják az esetleges ellenállást, és szerencsére a pápa, túl bizonytalan emberként, elfogadta, hogy a perem planétákra koncentrálva, lemondjon a legfontosabb territóriumok feletti jelentős befolyásról, alku.
 Már a lépcsőn járt, néhány méter és ott az ékkövekkel kirakott trónusa és a álcázva a csarnokba rejtőző katonái, mert hiába járt az utolsó ismert bolygón, és hiába fedezte fel a testen kívüli erő használatát, az orvgyilkosokkal szembe, ő sem volt sérthetetlen. -Igaz, elnyerte, hogy sejtjei ne öregedjenek, azt, hogy keze egyetlen legyintésével olyan lökéshullámot teremtsen, mely mindenkit a földre kényszeríteni. De ez kevés volt, a jövőt nem látta és az agyakba nem ált módjába bepillantani, így maradtak az erőmezők, a szolgálatok jelentései és a láthatatlanul jelen lévő testőrsége, a két nehéz gyalogos csak egy színpadi kelléknek számított a nagy egészhez képest.
 -A császár leült, a monstrumok a trón mögött magasodtak és a nemesek, talpnyalók, hűbéresek és egyéb meghívottak, mind-mind az uralkodóra meredtek, még nem tudták, mire e összejövetel, bár a légkörben lassan úszó DIADAL zászlóshajó félelmet és erőt sugárzó valósága, jelezte a legnaivabbnak is, hogy nem egy szimpla szombati miséről volt szó.
 Az isten-császár még várt, a jelentést várta, addig nem akart belekezdeni a mondandójába, míg emberei nem jelzik, hogy az összes potenciális veszélyt jelentő személyt letartoztatták. -Tudnia kellett, nem akart egy polgárháborút, még úgy sem, hogy tudta a pápa mellette és hadereje jelentős fölényt élvezett.

 A percek lassan vánszorogtak, öregember kimértségével, mikor mindent megrázó robbanás remegtette meg a bazilikát. A testőrök nem mozdultak, az udvari nép körében viszont kitört a pánik, ez minden tervezettet felülírt.
 Az éterbe csend volt, már mint a szolgálat nem jelentkezett, a császár merev arccal nézte a riadt tömeget, kik közül sokan a kijárat felé igyekeztek, mások érthetetlenül a választ remélték, miközben a kérdések ezrei visszhangoztak a freskókkal díszített csarnok mennyezete alatt.
 Azután jött az első jelentés, és a hír ami érkezett, az uralkodót is félelemmel töltötte el, ugyanis a flotta zászlóshajója a DIADAL, füstölve, lángokat köpködve egy detonációt követőn, mint a Titanic, léket kapott és süllyedni kezdett, lassan és végzetesen a város központja felé.
-Lehetetlen! rebegte az isten-császár úgy érezte a nagy terve dugába dőlve, most valami nagyon rossz dolog volt készülőben...már csak remélni merte, ezt még túlélheti.