A nőt néztem, régről ismertem és nem voltam zavarba, bár kétségtelen örömmel töltött el a váratlan találkozás. Igaz, nem igen emlékeztem, hogy keveredtünk a tavaszi napsütésbe egy rozoga padon üldögélve és a tájat nézdegélve.- Tudod, még sosem kérdeztem tőled, hogy miért is lettél varrónő. firtattam csak, hogy a dombon álló padunkra árnyékot vető öreg diófán lármázó madarakat megzavarja.
-Nem tudom... kezdte Emili, éjszín hullámos fürtjeit szemeiből kiseperve, kecsesen és édesen.
...talán akkor az tűnt a legpraktikusabbnak, végül is húsz esztendeje történt, ki tudja pontosan(?)
-Igen, régen minden egyszerűbb és más volt.
-Ez biztos. nézet szemeimbe a picit szeplős arcú lány, kinek kacaja, mely annak idején az iskola udvarán csilingelőn visszhangzott, szép emléket ébresztve.
-Biztos, hűm, igazából azt nem értem, mi miért nem jöttünk össze soha. váltottam kicsit és már ezt nem csak a csend ellenében tettem.
-Már sokat beszéltünk erről. kezdte Emili, hangja bizonytalan, és mint ha a helyes szavakat keresné. Ám ekkor már tudtam, miért vagyunk e idilli pillanatba, egyikünk már nincs az élők sorába!
A hideg rázott ki, már a beszélgetés szertefoszló valami volt csupán, érezve szívem hevesen zakatol és egész testemet kiverte a veríték.
-Valami baj van?! döbbent le a lány, immár ijedelmem nem volt titok.
-Az hiszem igen. nyögtem és a gyönyörű lány felé nyúltam, meg akartam érinteni, érezni kívántam és felébredni, " Istenem, csak ne legyen igazam! "
Nyúltam , már csak egy leheletnyi távolságra volt kezem a kezétől, mikor minden elsötétült az idill eltűnt és Emili is vagy én???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése