Démonvadász / Múltba lépve 1 képsor /

 Egyedül álltam a tízszintes épület tetején. Az antennák, homorú torzok az égtől reméltek csodát. A tetőfeljáró lemezajtaja némán ásított, vendég érkezését sejtette, hogy mit remélt, nem igen érdekelt.
 Az igazság az, sosem szerettem a várakozást és sosem, ha a démon az alkonyt választja a találkozás idejéül. -Persze nem tudta, hogy egy vadász várakozik rá, az információk legalábbis így szóltak, s ha már feljön a tetőre, egy ötéves kislány vérére szomjazva, hát némi meglepetésbe részesítem, itt a pokol sokadik dimenziójába, mely csupán egy aspektusa annak amit, mi valóságnak tartunk, hosszú...
 A lány itt volt, az ajtótól a legtávolabb, természetesen elkábítva és a két pont között magam várakoztam, fekete köpenyem alatt érezve a testemhez fonódott könnyű vértezett idegvégződéseit, ösztöneit, helyzet véleményezéseit, és bár az első percek fájnak, mikor az MI fullánkjai testembe fúródnak, hogy az idegpályák az idegpályákkal egyesülve, egy ideális védelmi/támadó egységet alkossanak, a sokadik percek után, szinte teljesen egyek voltunk.
 A nevemen tűnődtem, a felhők közömbösek és lassan oldalazva haladók. Tűnődtem, de tudtam, itt nem a név a rang dönti el egy történet sorsát, itt a pillanatok döntenek, és még a plazmavetőm sem a biztosítás, igaz a dögök zömét 50 évre kiüti, de a végső áldás szenteltvíz a pofájukba, az végleg hazavágja a mocskokat.
 Csináltam nem egyszer, robbant is az arcomba a bestiák testrészei, bűzlő belsőségei, de ez is a munka része, ez is az Úr rendelése.
-Éreztem! a pokolfajzat közeledett, a képességem remegtette az elmém, a kezeim a fegyverem szorítva célra tartottam.
 Előlépett, egy nyúlánk, atlétát és melegítőt viselő barna férfi testében, szemeiben a gonosz vigyorával. Jóval magasabb volt, mint én, még kosaras is lehetett volna. Arcán többnapos borosta, testéből az áporodottság áradt.
-Helló. szóltam,igazából csak, hogy legyen valami, mindig szerettem az ilyet, miközben a lemezajtó döngve záródott, na ez a képességem volt, nem kívántam futkosni a patkány után.
-Ostoba. fújtatta a démon szemeivel a lányt kereste, miközben nem kerülte el figyelmét a plazmavető és az is megérhetett rothadó elméjében, hogy ez egy egyszerű menet lészen, esélye nulla számára, képességei inaktívak, nem oly rég túlfeszítette, amúgy sem jelentűs erejét.
-Jó éjt! mondtam és lőttem! kitérni nem bírt, próbált mozdulni, de ez nem egy mátrix film és ő csak egy kezdő alapdémonként, még a gondolat tört része alatt a feje szétloccsant, szó szerint zömébe elpárologva, még a torzóból kitörni készülő vért is elzárta a plazma hője, vér nem igen volt.
 Még tántorgott, kezei kaparásztak a levegőbe és a szív még vert, fel sem fogva elveszett a vezérlés. De az idő telt és a test eldőlt, ez a démon egy jó pár évtizedre kiütve. -Ennyi volt a parancs, a lány fel fog cseperedni és e démonoktól jóval jobban megterhelt világ egyik legnagyobb démonvadásza lészen, a bíboros legalábbis így mondta.
 Nem számított, a feladat könnyen és zökkenőmentesen sikeredett, már csak egy dolgom volt, a fej nélküli testhez léptem és egy apró kis kulcsból haloványan foszforeszkáló folyadékot öntöttem a maradványra, mely anyag azonnal reakcióba lépve a formával, néhány perc alatt eltüntette és én koncentrálva, a világ kifordult, a gyomrom megrándult, az agyamba extázis tombolt és tért és időt váltva, hazafelé indultam a köztes tér őrületébe...

...a szél feltámadt, a tízemeletes-ház tetőfeljárójának ajtaja, lassan, kicsit nyikorogva feltárult, úgy ásítozott, mint mikor a démonvadász megérkezett és Amy sajgó fejjel, immár az este szürkületében azt sem tudta mi történhetett vele. Ám azt tudta, éjszakára haza kell térni, éjszaka a démonok a urak a városokba, csak a zárt ajtó és a szent jel oltalmaz minden egyes halandót. Így hát nem ragozva a furcsa helyzetét, feltápászkodott és rohanni kezdett, már szóltak a város kürtjei, jelezve fél óra és aki a szabadba talál az éj, még az őrjáratozók sem biztos, hogy meg tudják menteni, meg aztán, mindenűt ők sem lehetnek ott...